Életünk, 1996 (34. évfolyam, 1-12. szám)

1996 / 3. szám - Fábián László: Világpolgár a kulcslyuknál

torz vigyorban ismerhető föl, és ez a torz vigyor még sokáig ott libeg a levegőben az olvasás befejezte után is, akár Alice előtt a macska mosolya. Idill és otromba kegyetlenség oszcillál végig az íráson, hogy az olvasó végérvényesen elfogadja, éppenúgy nem kér az idillből sem, miként a kegyetlenségből. (Az üzenet aktualizálásától ezúttal eltekintenék.)

Ez a társadalmi szorongásosság, az emberi minőség sikoltó hiánya kísért- ha nem is azzal a parabolikus teljességgel, mint az említettekben - az Általános Alika és a Társadalmi szerződés című írásokban. A bagatell-világ előtérbe tolakodása, a jelentéktelen dolgok nyomulása a valódi értékek helyére, az erőszak állandó fenyegetése, amely hovatovább szervesebb tartozéka ennek a környezetnek, mint a fű, a fa vagy a virág, az ember morális és szellemi leépülése, a türelem és az együttérzés idegensége, az eszmei nihil afféle beckett-i véglényeket hoz elénk - korunk tükörképe gyanánt. Karátson- a róla írt tanulmányában - idézi az abszurd poétájának hitvallását, amelynek érvényessége - vélném - a magyar íróra is kiterjed: „Kifejezni azt, hogy nincs mit kifejezni, nincs mivel kifejezni, nincs mi alapján kifejezni, sem képesség kifejezni, sem vágy kifejezni - mindez a kifejezés kényszerét erősíti”. Ez az „abszurd tudatra eszmélés komikus ábrázolásokat eredményez” Karátson Endrénél is, és ezzel mintha csak a saját ars poeticáját öntené szavakba. Egyáltalán nem izgatja már, hogy alkalmasint szövegeit - legalább is ihletettségükben - akár kölcsönvételeknek tekintheti az olvasó, irodalom és élet egyneműnek tetsző elegyet alkot, nemigen tudnánk szétszálazni elemeit.

Vagy éppen nem is igen akarjuk.

A „lélekvándorlásban” - rádöbbenünk - mi a saját lelkűnkkel veszünk részt; unos untalan motívumok bukkannak elő, amelyek akár önnön élményvilágunkból szakadhattak ki és akadhattak ismét logikailag is indokolt helyükre. Hiszen valahányan részesei vagyunk annak az értékvesztésnek, amely Karátson írásaiban riasztó plasztikusságával mutatkozik meg. Nem állítjuk, nem állítja a szerző sem, hogy soha és senki nem veszi föl a küzdelmet ezzel a megalázó tendenciával szemben, csak éppen az a küzdelem szintén parodisztikussá válik, szánalmasan nevetségessé minden kínlódásával egyetemben, akár abban a novellában, amelynek már a címe is - Az életöröm elvesztése - gunyorosra hangolt, amely gunyorosságnak az eleve elrendeltség, a kikerülhetetlenség a forrása. Nem véletlen a novella maliciózus kódája sem: ,E1 van ez kontárkodva, nyájas olvasók. Vagy nem nyájas olvasók maguk?”

Nos, ezek után nem is igen tudjuk. Ámbár tökéletesen mindegy, nyájasak vagyunk-e vagy sem.

Mintahogyan mindegy az is, vajon oszlopos szentek, ,elhülyült” (Hamvas Béla minősítése) meteóra-szerzetesek parafrázisaként vagy modernizált Sziszifosz-parabolaként (á la Camus) olvassuk-e Az életöröm elvesztését, az mindenképpen a kudarcok alaptörténete. A szimbólumok hegymászójának kudarcaié, akit trénerének gonosz közönye úgy taszít vissza a reménytől, ahogyan a Teremtő taszította vissza a majmot az emberré válás küszöbéről. Ha nyájasak vagyunk, elnéző mosollyal olvassuk ezt a szenvedés-történetet, ha kevésbé nyájasak, harsány röhögéssel. Mindkettő kíméletlenül visszahullik ránk; mondhatnám úgy is: csupán a magunk képét mázoljuk át.

íme, a bizonyosság.

Amelynek létrehozója éppen a bizonytalanság írója.

281