Életünk, 1996 (34. évfolyam, 1-12. szám)
1996 / 3. szám - Fábián László: Világpolgár a kulcslyuknál
lányának, hogy fölvételét a kulcslyukon át meglesse, mégiscsak félreérthetetlen utalás. A mindent belengő irónia egyszerűen megfosztja a történetet attól, hogy a hármas halál ellenére tragikusan hasson, egyúttal azonban veszélyezteti a kriminalisztikai téma komolyságát is. Aztán a novella befejezése még ezt mind elbizonytalanítja mondván, lehetséges, hogy a különös történet valójában csak a képzeletben játszódott le. A legbizonytalanabb azonban az idő. Mettől meddig tart a történet; mikor játszódnak le az öngyilkosságok? Az elbeszélő (nyomozó) alkonyattájt érkezik a helyszínre, és három nap múlva alkonyattájt ismét ott találjuk a pálmákkal szegélyezett parti sétányon a körtánc forgatagának kellős közepében, ahol - miként érkezésekor - ismét fölfedezi azt a föltűnő négyest, amely - sugalmazása szerint - éppen a négyszög szereplőiből áll. Eszerint a hármas öngyilkosság fikció, csak éppen mégsem tudjuk pontosan, hogy az a négy ember valóban az a négy ember-e, és hogy közben valóban megtörtént-e (holmi kötéldarabok tárgyi bizonyossága ellenére) a hármas öngyilkosság - mégpedig nagyjából egyazon időben, hiszen egymás búcsúleveleit a halálbamenők nem olvashatták.,AJ any és tárgy között hidat nem verhet” - állapította meg a hajdani recenzens; megállapítása - alighanem - mindmáig érvényben lehet Karátson láttatásmódjával kapcsolatban. A történés, mégha kvázi-történés is, mégiscsak történés. Legalább idő-re- miniszcenciája van, ha idővel nem rendelkeznék. Ahol azonban történés sincsen, ott az időről legföllebb abban az értelemben beszélhetünk, amely az olvasás ideje. Tömegkultúra című írása tematikai rokonságot föltétlenül mutat a Körtánccal, amennyiben érint esztétikai kérdéseket, formailag azonban inkább sajátos parabolának tekinthető, amely tulajdonképpen hosszadalmas enumerációként jelentkezik. „Nem jó elszigetelt elbeszélőnek lenni” - vonja le a következtetést az elbeszélő tömeg - ,A tömeg én vagyok”; ez az első mondat -, de vajon lehetséges-e a tömegről tömegesen a tömegnek nyilatkozni? Karátson bonyolult ragozási figurákkal érzékelteti, mennyire nem kíván kiszakadni az elbeszélő a tömegből, mennyire meg akar felelni annak, aminek megfelelni képtelenség: az individualizálatlan elbeszélésnek. Látszólagos megoldásként az androgiin („két szexü” - így nevezi) festő jönne még számításba, aki két ecsettel, egy bunkóssal és egy vékonnyal egyszerre dolgozik, és képes megfesteni a rigófüttyöt, de hát „nem tréfadolog a művészet”; a tömeg nem is képes sokáig elviselni ebben az elvont formájában. Még a tudás fáját is kivágják. Az eltömegesedés korának embere már nem ácsingózik gyümölcse után, eszébe sem jut, hogy értelmes volna megszereznie. Jelkép és metafora jelkép és metafora hátán ebben az írásban, de a kegyetlen irónia sem képes feledtetni, hogy a „tömegek lázadásával” a világ a személyiség ellen fordult, hogy ami Ortegának valójában fölsejlő rémkép volt, az számunkra már a gyászos valóság. A tömeg a rettenet kolosszusa. A félelemé, de egyben az agresszióé is. Epiktétosznak igaza volt: „Nem a dolgok, hanem a dolgokról alkotott vélemények hatnak az emberekre”. A dolgokból ugyanis a róluk alkotott vélemények alkotnak fétiseket. A modern ember pedig inkább rabja a fétiseknek, mint elődeinek bármelyike valaha is lehetett. Mert ez a mai sokkal inkább kollektív fetisizmus, mint a valahai. A mai fetis-ember - mediatizált ember. 279
