Életünk, 1996 (34. évfolyam, 1-12. szám)
1996 / 3. szám - Fábián László: Világpolgár a kulcslyuknál
De vajon vállalta-e? Legújabb kötetével - Lélekvándorlás annak kilenc novellájával föltétlenül. Azt gondolom, az írónak nem föltétlenül az a dolga, hogy megfeleljen bizonyos várakozásoknak, még akkor sem, ha azokat a várakozásokat maga keltette föl, ugyanakkor az a meggyőződés, hogy „az irodalom az egyetlen metafizikai tevékenység a történelem- és vallásfilozófiák csődjének korában” (ezt megintcsak Borges ürügyén fejtegeti), óhatatlanul a „bizonytalanság írójává” avatja öt. Én nem is a kimondott szó bizonytalanságáról beszélnék, miként az ma annyira divatos, hanem a közelítések bizonytalanságáról, amelyeknél út és cél, eszköz és eredmény szétbogozhatatlanul kapcsolódik egymásba, annak a kétségnek engedve teret, hogy a világ, a világ jelenségei (benne az emberi jelenség csakúgy) aligha megismerhetők, jóllehet, ezekről a kísérletekről lemondani nem áll módunkban. Márcsak identifikációs kényszere- dettségeink miatt sem. Azt már Schelling észrevette, hogy „az élet keltette szorongás kiűzi az embert centrumából”, márpedig ettől a pillanattól kezdve csak a sodortatás élménye marad számára. Nagyjából ez a huszadik század emberének életérzése. Az idő „realitásának” elvesztése. A Lélekvándorlás ennek a fölismerésnek a jegyében fogant. Fölismerve azt a paradox helyzetet is egyúttal, amit ez az életérzés az íróra terhel, aki mégiscsak megszállott firtatója - minden lehetséges helyzetben és esetben - az idő „realitásának”. Noha pontosan kiszámíthatja, az eredmény nemigen lehet más, mint anakronizmusok sora. De hát téri viszonylatai még ennél is bizonytalanabbak; ráadásul ott a metaforák többértelműségével is minduntalan számolnia kell. Márcsak az irodalom esztétikai természete szerint is. Körtánc című novellája különös keveréke a kriminek, a krimi paródiának, de még a bűnügyi tanulmánynak is. Arról nem is szólva, hogy mindez csak ürügy bizonyos esztétikai kérdések fölvetésére, amelyek - természetesen - szintén nem veendők komolyan, mivel az irónia mélységesen átjárja ezt az önmaga időkvantumait állandóan megsemmisítő, kétségbevonó írást. A helyszínt négy csillag jelöli, noha a későbbiek során sejteni engedi, hogy valahol a katalán tengerparton játszódik, témája pedig egy család pusztulása, amelynek mindhárom tagja öngyilkos lesz; erről a szándékáról mindegyik búcsúlevélben tudósítja a többit hívén, hogy azok életben maradnak. Maga a történés voltaképpen ezekből a búcsúlevelekből állítható össze, és mindössze banális, enyhén pikáns szerelmi négyszög. Az anya a család barátjával, az apa serdült lányával, a lány ugyancsak a családi baráttal keveredik viszonyba. Az apa vendéglős, az anya festőnő, aki a lírai absztrakciót védelmezi, a barát szintúgy festő, de naturálisabb programmal, ő hivatott a művészet ismeretének átadására a kibontakozó lány számára. Karátson nem elégszik meg azzal, hogy a vendéglősi foglalkozás goromba realitását állítsa szembe a túlfinomult esztétizmussal, amelyek akár egymás kiegészítői is lehetnének (játszik a gondolattal), hanem mindezt megismétli abban az érzelmi kavalkádban, amely a szereplőket egybefogja. Eképpen az egyik fölfogás mindun tálán a vele ellentétes iróniájává válik, úgyszólván minden fölbukkanó tárgy jelképes értelmet kap. A gyakorta szóbakerülő pemzli - például - óhatatlanul fallikus szimbólum, az arany szálakkal átszőtt fürdőruha, amit az apa ajándékoz 278
