Életünk, 1996 (34. évfolyam, 1-12. szám)
1996 / 3. szám - Fábián László: Világpolgár a kulcslyuknál
FÁBIÁN LÁSZLÓ Világpolgár a kulcslyuknál KARÁTSON ENDRE LÉLEKVÁNDORLÁS CÍMŰ NOVELLÁSKÖNYVÉRŐL „Jelképeket tárt elém és mítoszokat, amelyeket mindenki a maga egyszerű vagy bonyolult módján hüvelyezhet, de amelyekben minden teremtett ember felfedezheti a maga tükörképét, a gondolatai mélyén rejlő szorongások és mosolygások művészi visszfényét” - körvonalazza Borges-élményét Karátson Endre, én pedig azt gondolom, ezeket a szavakat nyugodtan visszaforgathatjuk megfogalmazójukra: a szépíróra. Annál is inkább, mivel fölöttébb gyanús lehet egy komparatista irodalomprofesszor, akit világirodalmi kalandozásai folyvást kísértetiesen hasonlatos vidékekre vetnek, olyan szellemi terrénumokra, ahonnét alkalmasint igazolások szerezhetők be - legalább az össze- kacsintás szintjén - a saját világhoz. Noha - természetesen - világos, ilyen igazolásokra egyáltalán nincs szükség, csakhát „az életből táplálva az irodalmat, az irodalomból alkotva az életet” (hogy újfent saját szavaival jellemezzem) az író óhatatlanul szellemi világpolgárrá, az egyetemes irodalomnak egyszerre fogyasztójává és gyarapítójává válik; hogyan is lenne értelme helyét, értékét másutt keresni. Személy szerint nagyon vártam Karátson Borges-esszéjét, amelyről tudtam, és amely most napvilágot látott Baudelaire ajándéka című tanulmány- gyűjteményében. Vártam, mert a Színhelyek című novelláskönyvét olvasva (ebből az 1980-as második kötetéből ismertem meg) gyanakodnom kellett az argentin író szellemujjára; elsősorban nem is a hangvétel, talán az írástechnika, a szerkesztés, a tárgy szemlélete okán. Valahogy úgy éreztem, emögött kell valami Borges-stúdiumnak lenni, szükséges, hogy önmagára gondolva, rajta keresztül jelöljön meg bizonyos tájékozódási pontokat, netán irányokat. Az akkor olvasott De profundis című novella nekem szuggerálta Borges jelenlétét, ha mégannyira eruptívabban naturálisnak is tetszett amazzal szemben. De a Rövidzárlat Rovinjban szintén techikájában emlékeztet az argentin íróra, ahogyan könnyedén ugrik át évszázadokon egy helyszín igézetében. A borgesi rokonítást elvégezték már Karátson korai bírálói (Gyergyai Albert, Czigány Lóránt), ám jó érzékkel mindannyian öntörvényűbb pályát előlegeztek a szerzőnek. Ezt a pályát talán Sipos Gyula láttatta a legplasztikusabban: „A bizonytalanság írója, akárcsak a kétkedő diktátor, az alkotás tükrében öntelten gyönyörködő teremtő, parányi világszínházában megrendezett játékából nem vonhatja le a bizonyosság megnyugtató érvét; alany és tárgy között hidat nem verhet; magában hősiesen visszatérve, csak különösségét és kételyeit vállalhatja”. 277
