Életünk, 1996 (34. évfolyam, 1-12. szám)
1996 / 3. szám - Kovács István: Waclav Felczak második "összekötő korszaka" Magyarországon
neki. Kitérő sablonmondatokkal siklottak el fölötte. Kifordított tenyérrel kertelve róla úgy festettek, mint Possevino, az ellenszenves pápai követ Báthory István pszkovi táborában Jan Matejko monumentális vásznán... A csorbult jellemű embereket Wactaw Felczak ki nem állhatta. A lengyel romantika hagyományán nevelkedett és hozzá mindhalálig hű, tudósi pályáját harmadszor újrakezdő negyvenegynéhány éves tanársegéd, majd ötvenegynéhányéves docens a becsületet tartotta legmagasztosabb emberi értéknek. És az oltalmazandó nemzeti értékek között is ezt tartotta kitüntetetten számon. A hatvanas években tett magyarországi útjai során megriadt attól, hogy az ő korabeli vagy idősebb régi és új ismerősei mennyire személyiségüket vesztett, vagy személyiségükben sérült emberek. Általuk annak érzékelte a magyar társadalmat is. Pedig éppen az ő élete bizonyította azt, hogy nem törvényszerű a megtöretettség, hogy az ember megőrizheti legsérülékenyebb értékeit is, s azok birtokában sohasem késő újrakezdeni. A hatvanas évek végén Waclaw Felczak lemondott arról, hogy a jövőben Magyarországra jöjjön. Ékkor fejezte be A Magyarország története című nagydoktori munkáját, s látott volna neki a Kossuth-monográfia megírásának, de budapesti tapasztalatai kedvét szegték. Lehet, hogy elfáradt, de azt, hogy éppen bennünket érintő terveiről sorra lemondott, később negatív magyarországi élményeivel magyarázta nekünk. Az őt Magyarországhoz fűző elszakadt szálakat egy fiatal történész, Pet- neki Áron csomózta újból össze. 1974 őszén ismét Magyarországra jött - ezúttal hosszabb ösztöndíjra. Voltaképpen ekkor ismertük meg őt Kiss Gy. Csabával személyesen, bár futólag azelőtt én egyszer már találkoztam vele. Ettől kezdve krakkói útjaim során nála laktam. Nem volt családja. A háború alatt négy testvérét veszítette el. A kolalíciós időszakban politikai szerepet vállaló bátyját, Zygmuntot, a Munkapárt egyik vezetőjét 1947-ben gyilkolták meg a kommunisták. Nehezen nyílt meg, kevés embert fogadott a szívébe. Eleinte újból és újból meg kellett küzdeni a bizalmáért, mígnem elérkezett az a pillanat, amikor a konyhasarokban egy tea mellé húzódva - a mickiewiczi éjféli óra táján - beszélni kezdett... Évek múltán töredékesen arról is, amit húszegynéhány évvel azelőtt a legkegyetlenebb kínzások árán se tudtak belőle kiszedni vallatói. Ezek a rendhagyó történelemórák meghatározó hatással voltak rám, s szerettem volna, ha szűkebb hazai baráti körömnek tagjai is hallgatói lehetnek. 1976 karácsonyára jött először hozzánk. Ezt követően nyaranta és telente minden esztendőben nálunk töltött néhány hetet, s 1981 nyarán a budapesti Piarista Gimnázium kápolnájában ő tartotta keresztvíz alá Orsolya lányomat. A szertartást végző idős atya „Éljen Lengyelország!”-gal áldott meg bennünket. Ezen a történelmi nyáron Felczak tanár úr Szegedre, a Tiszatájhoz is ellátogatott, hogy személyesen köszönje meg szerkesztőinek, Annus Józsefnek, Olasz Sándornak és Vörös Lászlónak a júniusi krakkói számot, amelyért a lap pártközponti fegyelmiben és utolsó figyelmeztetésben részesült. A lengyel professzor a T iszatáj nak adta élete második és utolsó interjúját. 1979 végéig nem egyezett bele a tágabb találkozóba, a szovjetek afganisztáni bevonulását követő napon azonban már vagy tizenöten szorongtunk nálunk, a nevével is karácsonyi hangulatot árasztó Boróka utcában. A fiatal és középnemzedék határán mozgó történészek, literátorok, irodalomtörté270
