Életünk, 1996 (34. évfolyam, 1-12. szám)
1996 / 3. szám - D. Molnár István: Lengyel költő Budapesten, 1916, 1917-1922
MARIAN JACHIMOWICZ Duna menti Párizsom RÉSZLETEK Forradalom A helyzet megérett arra, hogy a tömeg az utcára tóduljon. A város már mintha régen erre várt volna. Amikor a lövéseket meghallottam, akár a puskagolyó, végigszáguldottam a harmadik emeleti gangon, hogy beforduljak a lépcsőházba, és, a fokokat négyesével-ötösével véve, mindjárt a következő szinten, a fentről számított első kanyarban elessek... Ráadásul a balkezemre, az emlékezetes szecskavágó nyomán alig beforrt ujjara, amely a tenyerem elé ferdülve nőtt. Most csaknem kiegyenesedett, de erősen vérzett. Betekertem az ingem sarkába, és továbbra is nagy ugrásokkal rohamtam lefelé a három emeletnyi lépcsőn. A lövéseket a következő, a mienkkel párhuzamos utcából hallottam, ez is a Kálvária utcába torkollott. Már a sarkán jártam. Belőle emberáradat ömött ki és oszlott szét. Lovak szorították kifelé, a rajtuk ülő rendőrök fekete sisakot viseltek, rajta a vasalás Árpád vitézeinek sisakjaira emlékeztetett. Szablyák suhogtak a levegőben, és csattogtak az előttük szétszóródó tüntetők vállán. Rémületemben vért láttam... A rendőrség szerencsére csak kardlapozott... Néhány pillanat múlva el is tűnt. A tömeg mindenfelől a térre gyűlt. Benne katonák jelentek meg, sapkájukat a levegőbe dobálták, fölfelé lövöldöztek. Március volt... Forradalom! Mint 1848-ban? Márciusi, de - más. A Magyar Köztársaság helyett, amely tavaly jött létre, az Ausztriától való elszakadást követően, ma kikiáltották a Magyar Tanácsköztársaságot. Az emberek egymást ölelgették, oda se figyelve belegázoltak az eső után maradt tócsákba.Egy kövér, svájcisapkás „elvtárs” fiatal hőst csókolgatott, kérlelve: „Drága fiam, hadd lőjek egyet a diadalra!” A katona átnyújtotta neki puskáját... Az öreg belepuffantott a levegőbe. A közelben lövések hangzottak föl. A tömeg menetté formálódott, amely beleömlött a Baross utcába... Az élbolyba keveredve mentem, és a tömeggel együtt énekeltem: „Ez a harc lesz a végső, csak összefogni hát...” Az egyik útbaeső mellékutcában, a Baross utcától jobbfelé, érdemrendekkel teleaggatott generálist láttam, karddal. ... Éppen ifjú katonák, hárman, rohantak oda hozzá... Egyikük tisztelgett, mondott neki valamit... A tábornok elsápadt. A katona bicskával levágta az aranyozott rangjelzést az ősz generális válláról, majd levette az öreg csákóját, leszakította és eldobta annak bojtját, ismét föltette a csákót a tábornok ősz fejére, és szalutálva továbbment... Az 258
