Életünk, 1996 (34. évfolyam, 1-12. szám)
1996 / 3. szám - D. Molnár István: Lengyel költő Budapesten, 1916, 1917-1922
ősz generális e művelet egész ideje alatt úgy állt, mint az a bizonyos sóbálvány Szodomában és Gomorában... Továbbhaladtunk, útközben újabb tömegeket ragadva magunkkal. Sajnáltam a tábornokot, mert öreg és ősz volt. Az efféle jelenetek ismétlődtek, bár már alacsonyabb rangúakkal... Az én mindennapos útvonalamon vonultunk, de gyalog, és nem munkába... A Duna-parton valaki fölkiáltott: „A fegyverraktárhoz!” Ott, a parton... Emlékszem a sötétzöld kapura, bal szárnyán a kis rácsos ablakkal... A tömeg élére sodródtam. Mögöttem csak úgy morajlottak az emberek. Lövéseket hallottam. Lábujjhegyre álltam. Az épület udvarán gúlába rakott fegyvereket, tanácstalanul ide-oda szaladgáló egyenruhásokat láttam... Sápadtak voltak, már nemcsak mint a rangjától megfosztott generális, hanem mint az olyan emberek, akiktől a megmenekülésbe vetett hitüket vették el... Mögöttem valami új dolog történt... Félrehúzódtam. Sehogy se fért a fejembe: hol szerzett a sokadalom hirtelen egy hatalmas fatörzset, amely óriás hernyóként emberi lábakon közeledett. Egy fatörzset, amelyre emberi kezek tapadtak, és amely földühödött a fölötte lévő emberarcoktól, amelyek közvetlenül a kapu előtt, parancsszóra kiabálták: „Hóóó-rukk!” A fatörzs kissé hátrahúzódott, majd a tölgyfa kapukereten csattant... Mindjárt mellettem... A kapu nagy robajjal szétment. Az ostromlottak karjukat a magasba emelve álltak... A fegyvereket szétkapkodta a tömeg... Győzelem! Ezzel még nem ért véget, de én hazamentem. Csak otthon jutott eszembe: „Ha valaki azon az udvaron belelőtt volna a kapun lévő ablakocskába, én már nem lennék.” Nevettem - évtizedek múltán - amikor a magyar kultúra egyik varsói képviselőjének elmeséltem, milyen hős is voltam én, milyen érdemes forradalmár. Csak szólni kellene, hogy kitüntessenek... Éjjel nem tudtunk elaludni, akkora lövöldözés lyuggatta a levegőt. Állítólag a Baross utcai posta- és telefonközpont védekezett. Másnap munkába menet megnéztem épületének sérült, golyószabdalta homlokzatát. A Dunán föltűntek a leköszönő hatalom ágyúnaszádjai. Azt beszélték, lőttek, de nem tudom, kit és mit. Lemondott Károlyi, a „vörös gróf’... A köztársasági elnök. Kun Béla és a Magyar Tanácsköztársaság győzött... Újságok jelentek meg - barna csomagolópapíron... Minden épületet, egyes lakóházakat is, vörös zászlóval díszítettek föl. Nem mondhatni, hogy pompáztak. A zászlókat vastag papírszövetből varrták, az idő pedig esős és gyászos volt... A vérszín kifolyt belőlük, szürke ronggyá téve a zsákanyagot, rajtuk vérfoltok, mintha az utcák megadták volna magukat a csatáknak... Ám a forradalom szorgoskodott. Az utcai fák kezdtek tüzelővé válni. Napról napra nőtt viszont az óriási méretű emlékművek száma. Valamennyi fehér volt. Gipszből. Mind hatalmat, hősiességet, lendületet fejezett ki. A gipszarcok szemöldöke egyetlen, vezérlő gondolatot. Az emberiség megváltásának egyféle fájdalmas erőfeszítését. De a lucskos idő nekiment a 259
