Életünk, 1996 (34. évfolyam, 1-12. szám)
1996 / 3. szám - Wlodzimierz Bolecki: Kellemetlen igazságok
listák felléptek a nacionalisták ellen, ugyanakkor azt is elutasították, hogy passzívan elfogadják az adott területen berendezkedő, egymást követő államkonstrukciókat. Mert a politika mesterséges (adminisztratív) termékének tartott államhatároknál fontosabbnak látták a térség természeti adottságait, történelmét és kultúráját. Az is világos volt számukra, hogy egyik nacionalista sem fogadhatja el a regionalizmus eszméjét. Mert minden nemzeteszme a kizárólagosság fogalmán alapul, míg a regionalizmus tagadja ezt, mert a közösség fogalmára épül. A homogén nemzetállamnak - ilyenről ábrándoztak Lengyelországban a nemzeti demokraták, Litvániában pedig a litván nacionalisták - nincs szüksége erre. Mégis azt hitték a regionalisták, hogy eszméik egykor majd igen fontosak lesznek abban a több nemzetiségű államban, ami a hajdani Litván Nagyfejedelemség területén törvényszerűen ki fog alakulni. Ott majd a térség minden nemzete - ebben hittek a regionalisták - otthon érezheti magát, és teljes egyenjogúságot élvezhet, mint Belgium és Svájc lakói. De ez az eszme, melyet Mackiewicz is a magáénak vallott, a lehető legrosszabb pillanatban jelent meg. És sajnos ez volt az utolsó pillanat. Kiderült, hogy a lengyelek elfogadhatatlannak tartják, mert úgy látták, titkolt célja az, hogy áldását adja 1939 szeptemberére, országuk elpusztítására. És a litvánok sem fogadhatták el, azzal gyanúsították a lengyeleket, hogy újabb merényletet terveznek a Litván Köztársaság adott területi egysége ellen. Nem nehéz megtalálni az elutasítás mélyebb okát: e regionalizmus tagadta a nemzet és az állam hagyományos értelemben vett kapcsolatát. Minden nacionalizmus nemzetállami szemléletének alapja a „birtoklás”: „birtokolni” akaija a határokkal elzárt területet, és ezen belül „birtokolni” akarja a hatalmat a kisebbségek fölött. Ugyanakkor a regionalisták jelentéktelennek tartották a közigazgatási határokat. Ok az adott tájegység szerves egészét, történelmi és kulturális specifikumát tartották szem előtt. Tehát nem az volt a cél, hogy a „miénk legyen”, hanem az, hogy „másokkal együtt éljünk” itt. Nem az „állam” és az államalkotó „nemzet” került a középpontba, hanem a térségben élő minden nemzet történelmi közössége. Tehát Mackiewicz Litvániája nem más, mint a hazák hazája, különféle nemzetek otthona, és e nemzetek egyenrangú tagjai az egész emberiség nagy családjának. Ez nem föderáció és nem is konföderáció, hanem olyan tájegység, amelyet csak az különböztet meg más régióktól, hogy a különféle nemzetiségekhez és kultúrákhoz tartozó emberek közös hazájuknak nevezik. Kétségkívül ez volt az egyik legszebb posztromantikus utópia, ami csak feltűnt e században Európa keleti tájain. De sajnos csak utópia volt. Valójában az egykori Litván Nagyfejedelemség területén heves harcok folytak a lengyel és a litván nacionalizmus között. Éz a felfogás összeegyeztethetetlen volt a nacionalisták politikai szenvedélyeivel, és a regionalisták ezt tekintették az „eszme tragédiájának”. Józef Mackiewicz többször is kifejtette véleményét e témában. Nem tudta elfogadni sem a lengyel, sem a litván nacionalizmust. Az előbbi a lengyel állami intézmények által kierőszakolt politikai uralomhoz vezetett, az utóbbi a litván etnikum lakta területre korlátozott ország újjászületését hirdette (nóta bene a litvánok elképzelései pontosan megegyeztek a lengyel nemzeti demokraták programjával). Bár Mackiewicz kifejezte Litvánia iránti vonzalmát, nem 248