Életünk, 1996 (34. évfolyam, 1-12. szám)
1996 / 3. szám - Józef Mackiewicz: A kommunista provokáció
irodalmi szempontból elmarad, mondjuk egy akkora tehetség mellett, mint Bunyin. Ami pedig a forrdalmi események bölcseleti magyarázatát illeti, sokkal érdekesebbnek tartom például Fjodor Sztyepun professzor visszaemlékezéseit. Azt mondom, „például”, mert rajta kívül még sok elsőrangú tehetség van az orosz emigrációban, akik mindennek ellenére teljesen ismeretlenek maradnak. Nehéz hát elhessegetni a gyanút, hogy aligha keltene hasonló visszhangot a Zsivago doktor, ha a könyv szerzője emigrációban élne. Kételyeimet erősítették az Ehrenburg Olvadás és Dugyincev Nemcsak kenyérrel él az ember című műveivel kapcsolatos tapasztalatok. Az Olvadás irodalmilag értéktelen könyv, Dugyincev műve pedig nyilvánvalóan giccs. De miért adják ki minden nyelven, és miért rohannak az emberek a könyvesboltba, hogy jó pénzüket rossz könyvekre cseréljék? Azért, mert összhangban állnak az aktuális politikai divatokkal. Mondhatunk bármit Dilas Az új osztály című könyvéről, annyi biztos, hogy az elmúlt negyven év során, amióta Keleten fennáll a bolsevista rendszer, több tucat szerző volt már, akik jobban és pontosabban le tudták írni a kommunizmus lényegét, mint Dilas. De miért kellett azoknak a műveknek mind feledésbe merülniük, ha Dilas műve bestseller lehetett az egész világon? Attól tartok, csakis azért, mert ő soha nem mocskolta be magát antikommunista tevékenységgel, s valójában maradt az, aki mindig is volt, kommunista. Ellentétben az antifasiszta ellenállókkal, az antikommunizmus veteránjait nem becsülik, sőt, támadják őket. Még ha esetleg nem is tekintik „reakciósoknak”, akkor is unalmas vénembereknek tartják őket. És nemcsak balos körökben. Ha például egy emigráns író a jobboldalinak számító Figaro Littéraire-hez fordulna és számot adna arról, hány millió embert gyilkoltak meg a kommunisták, a szerkesztőség pillanatok alatt lerázná, és eltűnne a lapos frázisaival együtt. De íme, egyszer csak megjelenik a szerkesztőségben egy író, aki az elégedetlen kommunisták ifjú nemzedékét képviseli, akinek egyetlen könyvét sem olvasta senki a szerkesztőségben. (Marek Hfaskóról van szó - a szerző megjegyzése.) Rögtön terjedelmes interjút készítenek vele, és az új csillag homlokát ráncolva kijelenti, hogy „a vasfüggöny mögött hiány van fogkeféből...”* És ez a közlemény megjelenik a párizsi hetilap címoldalán, mintha a fogkefe-hiány, mindazok után, amit negyven év alatt megtudhattunk arról, milyen az élet a kommunista rendszerben, valami nagy újdonság lenne. E fiatal író esetét tipikusnak tartom a mai nyugati divat értékelése szempontjából. Htaskót politikus Mademoiselle Sagannak nevezném... Volt jó néhány asszony, aki különben írt a szerelmi élményről, de nem mindegyik 18 éves korában... Hasonlóan nem mindenki kommunista vagy volt kommunista, aki a kommunizmusról ír. Anélkül persze, hogy a két író tehetségét összemérnénk, egybevethetjük Hiasko és Paszternák esetét - sokatmondó analógiához juthatunk: a Szovjetunióban a szakszervezetek, a gyári munkások, a Komszomol tagjai és még sok-sok ezren a párt parancsára aljas disznónak és árulónak nevezték Paszternákot. De honnan tudhatták ezek az emberek, hogy Paszternák áruló *Itt a szerző nem tudta követni a leendő emigráns Hlasko iróniáját (a ford.). 231
