Életünk, 1996 (34. évfolyam, 1-12. szám)
1996 / 3. szám - Józef Mackiewicz: A kommunista provokáció
és aljas disznó, ha egyikük sem olvasta a könyvét, mivel a Szovjetunióban nem adták ki? Nálunk, a szabad világban hatalmas reklámot csináltak Híaskónak, többszáz cikket és interjút közöltek, mieló'tt még idegen nyelvekre fordították volna a könyveit. Honnan tudhatták hát, hogy érdemes ennyire reklámozni?... A varsói Trybuna Ludu azzal a váddal illette, hogy csatlakozott az anti- kommunista irodalomhoz. Mire a legújabb európai divat kedvence felháborodottan feleli Párizsból: „Rágalom! Ez politikai támadás, feljelentés!” El tudják képzelni, hogyan reagálnának, ha valaki, akiről azt állítják, hogy „csatlakozott az antifasiszta irodalomhoz”, a nyilvánosság előtt kijelentené: „Ez rágalom! Feljelentés!”?... Kétségkívül Hitlernek és alávaló módszereinek köszönhetjük, hogy a kommunizmus ilyen erkölcsi magaslatokra emelkedett a fasizmushoz képest. O járatta le az antikommunista kereszteshadjárat eszméjét. Másrészt a nyugati demokráciák, amelyek a háború alatt nemcsak anyagilag, hanem erkölcsi propagandával is támogatták a nemzetközi kommunizmus központját, kényszerhelyzetbe kerültek a Szovjetunió győzelme után, amit a kommunizmus könnyedén ki is használt. Egyik nyugati nagyhatalomnak sem állt szándékában beismerni, hogy hibát követett el. Senki sem szereti elismerni a hibáit, főleg nem e világ hatalmasai. Bevezettek hát a háború után nyugaton egyfajta sajátos új politikai időszámítást: felosztották a korszakot rosszra és jóra, ez utóbbi első napja 1941. június 22. volt. Ettől a naptól fogva minden jó, amit csak tettek a Szovjetunió támogatása érdekében, és minden rossz, ami akadályozhatta abban, hogy legyőzze Németországot. Ma annak van joga szót kérni a szabad világban, aki a háború alatt - személyes politikai meggyőződésétől függetlenül - támogatta a Szovjetuniót. Aki akadályozta, az tartsa a száját. Ha ezt a kommunisták igájába hajtott nemzetekre is kiterjesztjük, a következőképpen hangzik a tétel: Bár nyugati szemmel nézve a kommunisták által leigázott nemzetek mindegyikének joga van az önvédelemhez - akár a föld színéről is eltüntethetik magukat, és akkor számíthatnak az együttérzésre -, ugyanakkor 1941 júniusa után nem volt joguk ellenállni a Szovjetuniónak, ha háborúba keveredtek vele; főleg nem harcolhattak ellene a német hadsereg oldalán. Mert ilyen esetben -tekintet nélkül nemzeti érdekeikre - ipso facto a demokrácia ellenségei közé sorolják őket. - Ez a kötelező érvényű tétel kényszerítette az elmúlt háborúban a kommunisták ellen fegyvert fogó keleteurópai nemzeteket képviselő emigránsokat arra, hogy politikai alibit kreáljanak. Hogy bemutassák a Nyugatnak, enyhítő körülményeket és bűnbocsánatot nyerjenek tőle, saját érdekükben többé-kevésbé meg kellett hamisítaniuk az események tényleges lefolyását. E célból számos varázsigét találtak ki: ők tulajdonképpen „Sztálin zsarnoksága” ellen lázadtak, de természetesen ugyanúgy gyűlölték a németeket is. Bizonygatták több-kevesebb sikerrel, hogy valójában „kezdettől fogva két fronton harcoltak”. Még Vlaszov hadseregének katonái is úgy próbálták „megváltani a bűneiket”, hogy, amennyire lehet, felfújták a háború utolsó epizódját, amikoris megegyeztek 232
