Életünk, 1996 (34. évfolyam, 1-12. szám)

1996 / 2. szám - Pomopgáts Béla: Erdély sorsa

ményeket helyezett kilátásba. Úgy például szóbahozta román jellegű választókerületek felállítását, román iskolák alapítását, illetve az Apponyi- féle törvény enyhítését, román tisztviselőd; alkalmazását, illetve azt, hogy a románlakta vidékeken csak olyan hivatalnokokat lehessen alkalmazni, akik jól értik a gondjaikra bízott nép nyelvét, és tárgyalások folytak más engedményekről is. Közben a kormányzat hallgatólagosan engedélyezte a román nemzeti lobogó, só't az „Ébredj román” kezdetű nemzeti himnusz használatát is.

A tárgyalások lassan és zökkenőkkel haladtak előre, mindazonáltal 1914 tavaszán már-már úgy látszott, hogy előbb-utóbb bekövetkezik az áhított magyar-román megegyezés. 1914 márciusában Teodor Mihali (Mihályi Tivadar) román nemzetiségi képviselő a képviselőházi tárgyalások során újólagosán ismertette a román Nemzeti Párt követeléseit, ezúttal tizenegy pontban. Ezek a követelések a következőket foglalták magukba; 1. Az iskolázás valamennyi fokon anyanyelven történjék, még az alapítványi iskolákban is; 2. Biztosítsák az egyházak szabadságát; 3. Biztosítsák a sajtószabadságot, különös tekintettel a nemzetiségi lapokra; 4. Biztosítsák az etnikai szabadságot és a társadalmi fejlődést; 5. Ismerjék el a Román Nemzeti Párt szervezkedési jogát; 6. A románlakta területek igazgatási nyelve a román legyen; 7. A románlakta területekben a bíróságokon vezessék be a román nyelvet; 8. Az állam egyformán támogassa az elmaradt román vidékeket a többivel; 9. Az állam szüntesse be a románok ellen irányuló telepítési akciót; 10. A román népet a közigazgatásban és a bíróságokon saját fiai képviseljék; 11. Ismerjék el és garantálják a román nép nemzeti voltát.

A tárgyalások ezen a ponton mégis megszakadtak. A sikertelenségnek voltak belpolitikai okai: Tisza nem kívánt és nem tudott lemondani a dualista korszaknak arról a politikai meggyőződéséről, amely Magyarország minden polgárát etnikai és nyelvi különbség nélkül az „egységes magyar politikai nemzet” tagjának tekintette, a románok viszont ragaszkodtak ahhoz, hogy mint nemzet kapjanak elismerést és kollektív jogokat, emellett a Monarchia politikáját egyre inkább meghatározó Ferenc Ferdinánd-féle hatalmi csoport és a magyar nemzeti pártok is szüntelenül akadályozták a megegyezési kísérleteket. (Az előbbi a trónörökös birodalomszervező föderációs terveinek sikerét látta veszélyeztetve egy esetleges magyar-román kiegyezés által, az utóbbiak pedig minden nemzetiségpolitikai engedményben a magyar állameszme sérelmét fedezték fel, különben tévesen és elvakultan, minthogy éppen a sok- nemzetiségű ország belső konszolidálása eredményezhette volna a magyar állam megerősödését.)

Tisza István kudarcának azonban voltak külpolitikai okai is, és az 1914 tavaszi magyar-román tárgyalások meghiúsulását tulajdonképpen ez utóbbiak idézték elő. Az 1910-ben kezdődő tárgyalásokat eleinte jóváhagyta, sőt támogatta a bukaresti kormány, minthogy az erdélyi románok megerősödésének lehetőségét fedezte fel bennük. 1914 tavaszán azonban Bukarest már nem érdeklődött a magyar-román kiegyezés ügye iránt: a román politikusok már érezték a nagy világrengés előszelét, és arra számítottak, hogy a hamarosan bekövetkezendő nemzetközi összecsapás tág teret nyithat Románia aspirációi előtt, amelyek Magyarország keleti felének birtokbavételét célozták. Megerősödött a bukaresti irredenta, és a területszerző

149