Életünk, 1996 (34. évfolyam, 1-12. szám)
1996 / 2. szám - Pomopgáts Béla: Erdély sorsa
tervek nem voltak a magyar-román kiegyezés gondolatával összeegyeztethetők. Bukarest ezért óvatosságra és visszavonulásra intette a Tisza Istvánnal tárgyaló erdélyi román politikusokat, aki nyomban engedelmeskedtek a regáti kormányzat felhívásának, és felhagytak a további kompromisszumkereső tárgyalásokkal. A nyolcvan esztendeje zajló egyezkedéseknek mindazonáltal vannak máig ható tanulságai. Az erdélyi román politikusok ugyanis rendre olyan jogokat követeltek a magyar kormánytól, amelyeket a mai bukaresti kormányzat az erdélyi magyaroktól megtagad. Úgy a nemzeti egyéniség és identitás elismerését, az anyanyelvi iskoláztatást, az anyanyelv szabad és teljeskörű közigazgatási és bírósági alkalmazását, az etnikailag homogén népi közösségek épségének fenntartását, a nemzeti jelképek kötetlen használatát. Hol van az a román politika, amely hajlandó volna támogatni államköltségen a magyar iskolák felállítását, a magyar egyházak iskolaalapítását, a magyar nyelv hivatalos használatát, felszámolni a magyar városok és vidékek etnikai jellegének feldulását célzó állami telepítési politikát, és engedélyezni a magyar nemzeti szimbólumokat? Az erdélyi magyarok alighanem lelkesen helyeselnék, ha Bukarest most, a hatalom birtokában, bevezetné azokat a reformokat, amelyeket nyolcvan esztendeje a román Nemzeti Párt követelt. Egy elfelejtett béke: 1918 Aki 20. századi történetén végigpillant, könnyen megállapíthatja, hogy Magyarország általában nem azok ellen az államok ellen viselt háborút, amelyek ellenségei voltak. Következett ez azokból a szövetségi kötelékekből, amelyeket az ország kormánya választott, pontosabban választani kényszerült. A magyar fegyveres erők, amelyeknek helyt kellett állniuk az orosz síkságon vagy éppen a Piave és az Isonzo mentén, tulajdonképpen csak két alkalommal küzdöttek az ország területének védelmében: 1916-ban a román királyi hadsereg, 1919-ben pedig a kisantant csapatai ellen. Románia, mint köztudomású, eredetileg az Osztrák-Magyar Monarchia és a császári Németország szövetségese volt, a szarajevói merénylet után elítélte a szerb politikát, és megértőén fogadta azokat a követeléseket, amelyeket a bécsi kormány támasztott Belgráddal szemben. Ezt követően mégis sem- legességi nyilatkozatot tett, minthogy arra számított, akárki nyeri meg is a háborút, a győztesek oldalán fog osztozkodni a zsákmányon: a központi hatalmak győzelme esetén Besszarábiát, az antant győzelme során pedig Erdélyt fogja megszerezni. A bukaresti kormány ugyanis mind Oroszországgal, mind a Monarchiával szemben területi követeléseket táplált, ugyanakkor baráti viszonyt próbált fenntartani mind Németországgal, mind Angliával és Franciaországgal. A háború kezdetén Bukarest a központi hatalmak győzelmére számított, ezért óvakodott fellépni velük szemben. A kényszerű választás pillanata 1916 nyarán érkezett el, midőn a Monarchia mind az orosz, mind az olasz fronton súlyos katonai helyzetbe került, az antant hadvezetés pedig az osztrák-magyar seregekre mérendő döntő csapással kívánta végzetesen meggyöngíteni a központi hatalmakat. A francia kormány kezdeményezésére a románok júniusban és júliusban 150
