Életünk, 1996 (34. évfolyam, 1-12. szám)
1996 / 2. szám - Pomopgáts Béla: Erdély sorsa
Svájcot” próbálta volna felépíteni, a román nemzeti törekvések radikális visszaszorítására törekedett, és ezzel mintegy maga készítette elő a „magyar Erdély” történelmi végzetét. Mindazonáltal voltak olyan politikai törekvések is, amelyek megpróbáltak valamiféle kiegyezést létrehozni az erdélyi magyar és román érdekek között, és legalább megfontolás tárgyává tették a románok nemzeti autonómiára irányuló követeléseit. A legtöbb ígérettel kecsegtető ilyen próbálkozás gróf Tisza István nevéhez fűződik, aki 1910 és 1914 között többször is (eredményesnek ígérkező) tárgyalásokat folytatott a román Nemzeti Párt vezetőivel az erdélyi és magyarországi románok követeléseinek legalább részleges kielégítése végett. Ezek a román követelések azért is tanulságosak, mert rávilágítanak arra, hogy az akkor kisebbségi helyzetben lévő románok miként ítélték meg a saját nemzeti fennmaradásuk és felemelkedésük érdekében szükséges jogi és intézményi eszközöket. Azokat az eszközöket, amelyeket az ugyancsak kisebbségi helyzetben élő romániai magyarságtól most a bukaresti kormányzat következetesen megtagad. A magyar kormány és a román Nemzeti Párt vezetőinek tárgyalásai éveken keresztül folytak. Az első lépést Tisza István tette meg, aki még az 1910-es országgyűlési választások előtt Nagyváradon tartott beszédében felvetette egy magyar-román kiegyezés szükségességét. Ennek alapját az hozta volna létre, hogy a román vezetők elismerik a dualista berendezkedés államjogi kereteit, azaz az integer Magyarország állameszméjét, a magyar kormány pedig teljesíti a románok legfontosabb követeléseit. Ezeket a követeléseket a román Nemzeti Párt 1910. szeptember 12-i emlékirata terjesztette elő, ezt a párt nevében loan Mihu román politikus juttatta el a magyar kormányhoz. (Ennek ekkor még gróf Khuen-Héderváry Károly volt az elnöke, Tisza az országgyűlés elnöke és a kormányzó Munkapárt vezetője volt.) Az emlékirat tulajdonképpen az érvényben lévő, de soha végre nem hajtott 1968-as „nemzetiségi törvényre” építette követeléseit. Követelte mindenek előtt a törvény végrehajtását, a közigazgatás részéről korábban tapasztalt románellenes intézkedések felszámolását. Emellett az önálló román politikai párt zavartalan működésének szavatolását, az általános választójog bevezetését és „tiszta” választások megrendezését, ötven román választókerület létrehozását, a románok által lakott vidékeken a román nyelv hivatalos használatát a közigazgatásban és az igazságszolgáltatásban, román hivatalnokok alkalmazását, az egyesülési és gyülekezési jog maradéktalan érvényesítését, román kulturális alapok, például színházi alap létrehozását, a görög-keleti és görög-katolikus egyház autonómiáját, a román egyházak állami finanszírozását, a román vidékeken minden iskolába a román nyelvű oktatás bevezetését (az 1907-es Apponyi Albert-féle iskolatörvény hatálytalanítását), állami román gimnáziumok felállítását (a meglévő egyházi középiskolák mellett), a kultuszminisztériumban román ügyosztály létrehozását, a románlakta vidékek gazdasági támogatását, a magyar telepítések leállítását, végül a román nemzeti színek szabad használatát. Az emlékirat összesen huszonkét pontban határozta meg a románok követeléseit. Tisza István a későbbi tárgyalások folyamán, különösen azt követően, hogy 1912-ben átvette a kormány vezetését, több tekintetben is enged148
