Életünk, 1996 (34. évfolyam, 1-12. szám)
1996 / 2. szám - Pomopgáts Béla: Erdély sorsa
POMOGÁTS BÉLA Erdély sorsa- NÉGY TÖRTÉNELMI PILLANAT Tisza István és a románok: 1914 Az erdélyi magyarság ma autonómiájáért küzd: saját iskolahálózatot, működőképes kulturális intézményeket, egyházainak szabadságát és anyanyelvének kötetlen használatát kívánja. Mondhatnám, ugyanúgy, mint 1916 eló'tt az akkor nemzeti kisebbségben éló' erdélyi (és magyarországi) románok, pontosabban az akkori román politikusok, akik a román nemzeti „ébredés”, azaz a 18. század vége óta sohasem adták fel a mögöttük álló román néptömegek önrendelkezéséért, autonómiájáért folytatott küzdelmüket. Ennek a nagyjából másfél évszázados román politikai küzdelemnek a jelenben is fontos tanulságai vannak, s ezeket meg kellene fontolniok mind a bukaresti politikának, mind az erdélyi magyar érdekvédelmi szervezeteknek, amelyek sokat tanulhatnak attól az állhatatosságtól és ügyességtől, amellyel az erdélyi románok politikai, egyházi és szellemi vezetői védték a nemzeti érdekeket. Az erdélyi román önkormányzat eszméje a történelem során több alkalommal is felvetődött, először az 1791-ben megszerkesztett Supplex Libellus Valachorum című folyamodványban, amelyben a román egyházi vezetők az uralkodót (II. Lipótot) arra kérték, hogy az erdélyi románoknak, a .három nemzet”: a magyar, a székely és a szász mellett mint „negyedik nemzetnek” adjon alkotmányos jogokat, mindenekelőtt önkormányzatot. Ugyanezt a gondolatot képviselte a felvilágosodás és a reformkor gyorsan szerveződő erdélyi román értelmisége, az 1848 tavaszán tartott balázsfalvi román „nemzet- gyűlés”, amely már a románok nemzeti egységének eszméjét írta zászlajára, majd az 1892-ben készült Memorandum, amely I. Ferenc Józsefet kívánta felszólítani arra, hogy a magyar kormányok törekvéseivel szemben képviselje a románok érdekeit, és segítse elő önkormányzatukat. Mindezek a törekvések szemben álltak a mindenkori magyar politikával, amely már a II. József halálát követő szellemi erjedéstől kezdve magyar nemzeti alapokra kívánta helyezni az állami berendezkedést, Erdély integrálására, a fejedelemség és a királyság újraegyesítésére törekedett, és alig viseltetett megértést a román igények és követelések iránt, noha ezek a követelések többnyire jogosak voltak, és nagyrészt ki is lehetett volna elégíteni őket a magyar állam integritásának sérelme nélkül. Kétségtelen - legalábbis a történelem ezt bizonyítja -, hogy a magyar politikai vezetés helytelen stratégiát választott a magyar állam 1867-et követő konszolidálása során: ahelyett, hogy Erdélyből a sokak által javasolt multikulturális rendszerű .keleti 147
