Életünk, 1996 (34. évfolyam, 1-12. szám)
1996 / 2. szám - Pusztai János: Önéletrajz
PUSZTAI JÁNOS Önéletrajz 34. Éjszakánként Nagybánya egén újra meg-megjelent, feltünedezett a repülő gulya. Ezerkilencszázhetven február huszonhetedikéről huszonnyolcadikára virradólag Pap Janika-Pop Jonika és Frind Gyula titkosrendőrök egy meddő máramarosi borzderes (Szatmárnémetiben: daru) tehenen „lovagoltak”. Nem volt az közönséges lovaglás, szó se róla. Mindketten, még pedig teljes egyetértésben arra törekedtek, hogy „kiváljanak”. Gyermekes tomagyakorla- tokat végeztek; hengerbuckáztak, bakot ugrottak, egymás vállán egyensúlyoztak, majd fejre álltak és énekeltek: Trei culori cunosc pe lume, rosu, galben si albastru. (Három színt ismerek a világon, a pirosat, a sárgát és a kéket.). Pap Janika az Intemacionálé magyar változatába is belekapott, azonban hamar abbahagyta, mert a repülő gulyán méltatlankodó moraj futott végig. Frind Gyula, a „sokoldalúan fejlett román szocializmus ifjú nemzedékének tagja”, hogy jóvá tegye kollégája, nyomozótársa baklövését, Nicolae Ceasescu pártfőtitkár istenítésébe fogott: Éljen Nicolae Ceausescu elvtárs, a dicső Román Kommunista Párt gyémánteszű, aranyszívű, tévedhetetlen, jóságos vezetője, a Férfi, a Tölgy, a Kárpátok Géniusza, a hazai és nemzetközi kommunista- és munkásmozgalom tántoríthatatlan, rettenthetetlen harcosa! Éles hangon, tele torokkal elharsogott mondókája olyan dübörgő tapsot kapott, hogy János alatt megrendült az ágy, vagy (amint azonnal kiderült), a Lápos folyó partja, mert ott hevert ő, csak nem tudta. Ica mellett feküdt a homokban, a tűző napon, és persze, értetlenkedett, miért folyik tőlük magasabban, szinte fölöttük a Lápos vize? Meder nélkül, feketén folyt az ezüstösen csillámló levegőben. Toros Gábor szobrászművész hajdani birkózó-babérjaira emlékezve kézen járt át- meg át alatta. Olyankor nehezen szuszogva megkérdezte: Mit szóltok hozzám? Bozontos, őszülésnek indult mellszőrzetében apró halak ficánkoltak. Ezt feleségének, Lucki Mari vívónőnek köszönhette, aki szabályos öltözetben, sisakosán szúrkálta a víztömeget. A kardja ütötte lyukakon potyogtak ki azok a halacskák. Ica „álomittasan” átlökte, átdobta, átvetette Jánoson a jobb lábát, mire a kusza tünyölődés szertefoszlott. Ezután arra összpontosított, miképpen kezdje meg a Zsé birtoka véglegesítését? Hiába ült órákig íróasztalánál, nem ment semmire. Olvasásba menekült. Elővette Robert Merlétől az Állati elméket. Valami nagyot akart tenni az irodalomban. Tudta: az összmagyarságot kell szolgálnia. Az Illés szekerén ehhez nem elég átfogó, nem elég jelentéses. A hagyományos, a megszokott, bevett regény számára játszadozás. Furcsállta azokat a szobrászokat, akik a „művészi játékra” esküdtek. Vaktában „bögyör122
