Életünk, 1996 (34. évfolyam, 1-12. szám)

1996 / 2. szám - Pusztai János: Önéletrajz

gették” az anyagot. Útkereséseiről ismételten és meglehet, unalomig beszélt, duruzsolt Toros Gábornak, Nagy Kálmánnak, Suba Daninak, aztán belátta: az alkotás a fontos, a kész munka, a „termék”. „Szép, szép az elmélet, de a gyakorlat nélkül nem sokat ér.” Rágódásait az is fokozta, komorította, hogy Frond Gyula szekus „akciója” a gyárban, a szerszámkészítő műhelyben mind nyilvánvalóbban éreztette hatását. Ocsárlásában egyesek már nem ismertek határt. Onyiga Sándor párttitkárhoz, Csorna József szakszervezeti elnökhöz, Bondics Miklós lakatoshoz odacsapódtak mások is. Például Birtás Gábor szerszámlakatos, Várdai Miklós esztergályos, Krájter József mester. Krájter széltében- hosszában terjesztette róla, hogy reakciós, soviniszta, nacionalista, irredenta, román- és rendszerellenes. Honnan vehette ezeket, hiszen soha nem váltottak szót egymással. Birtással meg Várdaival legalább beszélt néha. Többek között az ő értelmi színvonaluk ismertette fel vele, hogy a „szocializmus” által szétvert, megszüntetett munkásosztály maradványai, az iparban tevékenykedő „emberi egyedek” csak felnyurgult, kiszőrösödött, ivarérett óvodások. A közös satupadnál, mellette „ónyálgó” Sándor Nyikoláj a tanulókat rendre visszaküldözgette az anyjukba, amitől azok úgy nekibátorodtak, hogy nyíltan szidalmazták. János nevetgélt a különböző mester-inas vagdalko- zásokon és úgy döntött: kéri felvételét a Romániai írók Szövetségébe. Nincs kizárva: befogadják, mert második könyve is csupa kedvező bírálatokat kapott. Azt se feledje el, hogy a Kriterion Könyvkiadóval szerződést kössön a Zsé birtokára. Biztos, ami biztos, vélte gyermetegen. Az Illés szekerén örvendetes fogadtatása bátorságot adott neki, képzeletét kitágította. A kolozsvári Igazság március tizennyolcadikai számában D. Szabó Lajos „cikkezett” az Illés szekerénről. A cikkeken kívül még nyolc utalás fordult elő a különböző sajtóorgánumokban. Király László, Marosi Péter, Szőcs István az Utunkban, Kántor Lajos az Előrében, a Korunkban, a miskolci Napjainkban, az Igazságban, Bodor Pál a Román Televízióban hivatkozott rá. Jánosnak különösen a miskolci utalás esett jól. Azt hitte, jelentős mozzanat, fordulat részére, hogy neve bekerült a magyarországi irodalmi sajtóba. Immár zajlani fog körülötte az élet, csak lesse! Magyarországot nem tudta hova tenni. Milyen lehet? Oda utazása szóba sem kerülhetett, hát Szatmáron jártában-keltében elmélázva nézegetett Csenger felé. Apja, Pászkán György kovácsinas-zsákoló-parádéskocsis-fu- varos-gazdálkodó-termelőszövetkezeti tag (kollektivista) Csengerben született. „Miért is nem maradt ott!” Csengerrről azt tartotta: rá van tapadva a Szamosra. A vásott kölykök, a zöldfülűek, a tacskók, a süldők, amilyen ő maga is lehetett, a szülői házak ablakából ugrálnak lábast, hasast, fejest a lomha folyóba, csak arra ügyelnek, ne kerüljenek túl a közepén, mert az már Románia. O, Istenem, Ro-má-nia! Bele kell bolondulni! Miskolcról sem tudhatja, milyen; „eszik-e vagy isszák”? Nem, az igaz, de neve (az írói!) ott feketéll a Napjainkban. „Félre a tettetett naivkodással!” Szakács István, a „tíz körméről” lekapott besúgó a megyei és városi pártbizottságnál is megindította ellene a támadást. Az illetékes elvtársak (semmi sem könnyebb) a helyi újság, a Bányavidéki Fáklya szerkesztőihez fordultak: készítsenek „mélyreható” jelentést az Illés szekerénről, „mutassanak rá” a hibáira; elsődlegesen arra, mennyiben káros a romániai szocialista berendezkedés, no meg a pompázatosán bimbózó Arany-korszak „szempontjából”. E „tényállásról” Jánost Klacsmányi Sándor szerkesztő értesítette. Feltehetően örök rejtély marad,

123