Életünk, 1996 (34. évfolyam, 1-12. szám)
1996 / 2. szám - Kemény Katalin: Sztélé nagyanyámnak
KEMÉNY KATALIN SZTÉLÉ NAGYANYÁMNAK a sötétség leányának ölében a világító tojásokkal Valaminek történnie kell Az asztalt négyen üljük körül, gyér lámpafény, gyér tűz, percegés, fejünk felett két szürke szárny, a gond vet árnyat fehér abroszon, szép húgocskám, a göndörfürtű megrázza a haját (mire jó bánattal sózni jóízű vacsorát?) valaminek történnie kell egyébként minden úgy pihegett rövideket és fojtogatót, úgy ásított és bóbiskolt és ernyedt és lappangott a zsibbadt és valószínűtlen közegben, amit a megszokás jelennek nevezett, mint a máskorban, akárha az időtlen idők kezdet nélküli kezdetétől fogva és a világ nélküli világon mindenütt és másíthatat- lanul és törvényszerűen és bonthatatlanul valami az idők alatt alvó időben, a megtörténés lehetetlenében — és éppen ezért valaminek történnie kell a történésnek, hogy az időnek arca legyen a ránk ülepedett nagyvárosi forgatag habarcsa habarcsának leszálló üledéke (szüléink balgasága sohsem ismerte ki magát ebben az idegen, az anyanyelvet kiforgató beszédben), az élhetetlenek penészes, s kárpótlásul büszke szegénysége meghiúsult (eleve halálra ítélt) remények, csúfos kudarcok ütötte sebek, vastagodó, itt-ott felrepedező hegeinek terepszín takarója tompán terpeszkedett, akárcsak tegnap, meg tegnapelőtt, meg azelőtt, a napokat egybemosva ----súlyosan, s ha valamelyikünk azt mondta, holnap fel kell adni Goldman n-nak a havi részletet, az a holnap a végtelenbe vesző múlt, vagy egy soha el nem érkező jövő is lehetett volna a tényleges jelen nélküli osztatlan időben, és épp így a sejtést, hogy valami történhet, senki se merte volna gondolatba szilárdítani, de a köd megtelt önmagával, és a gondolatnál mélyebben mindegyikönk tudta valaminek történnie kell 116
