Életünk, 1996 (34. évfolyam, 1-12. szám)
1996 / 2. szám - Kemény Katalin: Sztélé nagyanyámnak
a ködszakadást egy láthatatlan forrásból, talán az ó-haza eréből felcsobogó, a feltört sültkrumpli édes gőzével egyesülő áram tudatta, talán az a pillanat, amelyben anyám ráütött a forró krumpli szemekre, s felrepedt, itt-ott fekete foltosra égett barna héjuk alól a piros ropogós burok kibocsájtotta magából a föld élő leheletét s a gondköd uralta színteret egy áttetszőbb dimenzióba emelte, még csodálkozni sem volt időnk hogy a kopott bútorokról a hétköznapok közönyhuzatát lerántja, hogy átmelegedő tagjaink egymás irányában lazulnak, hogy a lefojtott hang alig egy oktávval feljebb, de kitisztulva cseng - a ködszakadás - talán az a mozdulat hasította amikor anyám a négyünket burkoló párában hirtelen felkapta fejét és a szemben lévő két magas és keskeny ablak és a két megfakult, földet seprő karamáni függöny közre fogta olajfestményre villantotta tekintetét:- restaurálni kellene már nagyanya arcképét, fénytelen, kiszáradt, szinte pattog róla a festék - igen, - erősítette meg apám - meg a keretet is - s hogy le ne maradjunk a váratlanul ébredt családi buzgalomról, mi, nagylány testvérek is belefontoskodtunk:- a keret egész ujjnyi résre szétválik — nem kellene egészen új - ha már? húgom azt is hallani vélte, hogy szú perceg fájában, s erre mindnyájan hallottuk, mire a sült krumpliból már csak a keményre pirult héjak maradtak a tányérokon, apám egy jónevű” restaurátor nevére is emlékezni kezdett, s bár valamennyien tudtuk, dehogy futja restaurátorra, új keretre, mégis a vacsora oszló, de még dédelgető párájában egy megformálatlan várakozás megfoghatatlan bizonyossága melegített: valaminek történnie kell és a négyünket összekötő húr vigyázta, az életre lobbant várakozás feszülése meg ne lazuljon, el ne szakadjon, vissza ne zuhanjunk, vigyázta, hogy megtörténjék----(azt, hogy már megtörtént senki se merte észrevenni) és va lóban, még alig szedtük le az asztalt, kívülről száncsengő, a külvárosi nagy télben, a városinál tartósabb hóban pár kiöregedett fuvaros, egy-két divatjamúlt szánkó még idézte a századelőt - de ilyen későn! és hozzánk? - nagylányok, gyerek-kíváncsisággal futottunk az ablakhoz, ám mire felcsodálkoztunk, hová tűnt a szán elől az imént még nyerítő ló, hová Berci fuvaros? - már nyüt az ajtó, Gazsi bácsi már rázta csizmájáról a havat, nagy fehér fogakkal nevetett:- nohát itt lennék — s nekünk, akik az ablaktól befelé fordulva moccanni se mertünk, úgy tűnt, mintha nyerítene- kedves Gazsi sógor, hát, hát honnan, és ilyen váratlanul és ebben az öreg télben —- láthatjátok, hogy itt vagyok - s ledobott bekecset, csizmát, s anyám forró teáért sietett a konyhába, apám ajkán meg tovább torlódtak a kérdések: - honnan, merre, meddig - hogyan - ?- ugyan már, voltam ahol voltam, s leszek ahol leszek gondoltam egyet s kettő lett belőle - láthatjátok, most itt ihol a nagylányod nevenapjára s mialatt mi, húgommal mozdulatlanul az ablakdeszkát támasztottuk, már szedte is elő hátzsákjából a messze földről származó nyalánkságokat, csecsbe- cséket, 117
