Életünk, 1996 (34. évfolyam, 1-12. szám)
1996 / 11-12. szám - Cseke Péter: Amikor "minden Egész eltörött" - Jegyzetek Horváth István második pályaszakaszáról
Az írással (Csali gróf akar lenni ? című elbeszélésével - Cs. P.) az volt a célom, hogy a jobboldali elhajlást segítsem leleplezni vele. Alapul az elhajlás jelenségét vettem, a cselekmény fő alakjául pedig egy magát régebb forradalmárnak mutató, de alapjában véve karrierista, hatalomra, gazdagságra törő, végül basáskodó /.../ szegényparasztot választottam, Csalit. Csaliban a jobboldali elhajlót akartam tipizálni. Fel is mutattam minden hibáját, és Csali mégsem vált típussá. Hogy nem vált azzá, annak egyetlen oka volt, az, hogy Csalit és hibáit nem az adott társadalmi erő lényegéhez viszonyítva tükröztem, hanem netu- ralista módon. Csak azt mutattam meg, hogy: nézzétek, ilyenek is vannak! Nem mutattam meg azt, hogy Csalit milyen reakciós társadalmi erő alakította Csalivá, s ezek az erők miképpen viszonyulnak ma az új, a fejlődést előrelendítő társadalmi erőkhöz. Át kellett hogy dolgozzam az írást. Csalival szemben olyan figurát kellett beállítanom, aki a valóságban is szemben áll vele, aki magában hordozza az újat, akit a fejlődést előrelendítő társadalmi erők alakítanak új emberré. Csak így fejeződhetik ki az adott társadalmi erő lényege. így válhat típussá mind a kettő. Javítani akartam a világon. De az első esetben hogy tudtam volna javítani, ha nem állítottam példát, csak azt mutattam meg: íme, lássátok, ilyen helyzetet teremtett Csali; azt pedig nem, hogy: íme, így kell ezt a helyzetet megváltoztatni, és van, aki megváltoztassa azt. A naturalista módon való tükrözéssel lehangoltam az olvasót, vagy talán lázítottam, de nem mozgósítottam a Csali-félék gonoszsága ellen. Az olvasóra sikerült volna annyira hatnom, hogy a Csali-féle érzelmek ellen gátat vonjon a tudatában, de ez a gát nem a támadásra, nem az előretörésre, hanem a védekezésre való. Nem segítettem jobbá, igazabbá, többé válni az embert. Ezért volt igazuk azoknak, akik azt javasolták, hogy a Csalival szemben álló, de hozzá mérten erőtlenül jelentkező pozitív figurát erősítsem fel az írásban. Azt hiszem, sikerült ezt elérnem, s olyan hőst alkottam, akivel lelkesedéssel azonosul az olvasó. így sikerült aztán Csalit is típussá izzítani.”31 Mindössze két esztendőnek kellett eltelnie ahhoz, hogy Horváth István (is) másképp lásson és ítéljen ezekben a kérdésekben. 1956 nyarán a központi pártvezetőséget képviselő Fazekas János és mások jelenlétében tanácskozásra került sor a kolozsvári írókkal, művészekkel, értelmiségiekkel. (Az 1956-os magyar forradalom előtörténetének ismeretében ma már nem kétséges, hogy mi volt a célja a román pártvezetőségnek: az Erdély központjában élő magyar elitértelmiségiek leszerelése.) Erre a megbeszélésre Horváth István is hozzászólással készült, melynek kézírásos vázlata fennmaradt a hagyatékban. Ebből idézzük az alábbi részletet: „Kolozsvár vagy Marosvásárhely irányítja-e hazánk magyar irodalmát? /.../ Fazekas elvtárs kijelentette, hogy sem Kolozsvár, sem Vásárhely, hanem Bukarest, a párt központi vezetősége irányítja az irodalmat. Nem tudom, hogy gondolta ezt Fazekas elvtárs. Ha úgy gondolta, ahogy Lenin irányította Gorkijt, nagyon jól gondolta, de meg kell (hogy) mondjam: a gyakorlatban eddig én kevésbé tapasztaltam a lenini irányítást. Nagyrészben másfélét tapasztaltam. /.../ Ahogy Lenin sem felette állóként kezelte és irányította Gorkijt, a Központi 1136
