Életünk, 1996 (34. évfolyam, 1-12. szám)
1996 / 11-12. szám - Bódis Zoltán: Elliptikus írás (-próba) (tanulmány)
Az esszé az a műfaj, s az esszé-gondolkodás az a művelet, amelyben az írás szava névvé változhat át. Az esszé írása, olvasása folytonos szembesülést jelent a nyelv másik értelmezésével, amelyben nem szavakat fejtek meg, ahol nem mondatok mondanak valamit, aminek igazságát megítélem, hanem a nevek a szavak között - mint meditációs objektumok - a szövegek véglegesen meg nem ragadható képét rajzolják elém, mindig - másképp. A kiindulás hamvasi kérdéséhez - Mi a valóság? - visszakanyarodva, a szövegben rejlő tendenciát legalább valamennyire megfordítva, egy másik Hamvas-idézet válik hallhatóvá. Hamvas egy helyen a Jét szövegéről” beszél. E kifejezés - metaforikusán - a szavak és dolgok, a nyelv és valóság szokásos szembeállítása helyett, a valóság nyelve mellett a nyelv valóságát is szóba hozza. A nyelv valóságát szem előtt tartva a hamvasi kérdés - anélkül, hogy az válaszként lenne értelmezhető - Hamvas egy - Joyce-ról írott - mondatát hívja elő: „semmi sem maradt a száraz valóságból és közhelyből: ez így most már tiszta imagináció”. 62 JEGYZETEK 1. HAMVAS Béla, Maya, in Aj'khai,, Hamvas Béla művei 7. - Életmű-kiadás, szerk. DÚL Antal, Szentendre, 1994., 211. 2. HAMVAS Béla, Poéta sacer, in A láthatatlan történet, Bp, 1988., 127. 3. Az itt felvetett vizsgálódásban egy, a híres Walter Benjamin-i kérdést (J3in ich. der, der W. B. heisst, oder heisse ich bloss einfach W. B.?*) kibontó tanulmány vet visszhangot: vö. SC HE STAG, Thomas, Asphalt, in Modem Language Notes 106., 1991. 589-621. (magyarul: Aszfalt, in Határ, 1993/1-2., 269.) 4. HAMVAS Béla, Patmosz I., 243. 5. i.m. 246. 6. Ld. KEMÉNY Katalin találó megjegyzését a »lunyac- ska” -keresőkről. A Vigilia beszélgetése Kemény Katalinnal Hamvas Béláról, Vigilia, 1987/9., 700. „... [volt] egy magát vallásosnak vélő, de inkább az okkult világ titkait fürkésző réteg (...) Nos, ezek azt hitték, hogy a titkos kincsre H B.-nál lelnek, ahogy ő a Karneválban írja, hogy a »lunyacska” nála van. (...) Ezek nyomán terjedt el az a hiedelem, hogy H B. »misztikus”, annak pejoratív, zavaros értelmében.” 7. vö. NÉMETH László, Természettudomány és mitológia, Tanú, 1934. dec., 289-293. illetve uő., Aranykor és farkasfogak, Tanú 1936/1-2., 35-41. Fontos megjegyezni, hogy Németi] László, jóllehet idegenkedik Hamvastól - nem elutasítja, hanem vitatkozik vele (egyik írásának alcíme is Vita Hamvas Bélával). Vita pedig csak ott lehetséges, ahol a másik felet nem »végképp eltörölni” akarják, mint ahogy azt példának diáért LUKACS György, (illetve KE SZÍ Imre) 1945 után Hamvassal tette. 8. vö. BALASSA Péter, Szomorú üdvözlés - mókával, Könyvvilág, 1985/5., 7. valamint uő, Egy beszédmód körülírása, in Újhold-évkönyv, 1986/1., 312-322. Balassa a Könyv világban megjelent írásában a Karnevált „zseniális roncsnak” tartja, m^jd így ír: „Bölcseleti passzusai önállóan megfíllnak a lábukon (más kérdés, mit fogadunk el belőlük, mit nem); az igazságait demonstrálni szándékozó, a terjedelem nagyobbik részét alkotó ’regények* szinte fölöslegesek ...” Ez az álláspont elsősorban nem azért tűnik a dolgozat írója előbb problematikusnak, mert Hamvast bírálja, hanem azért, mert a Hamvas-írás által felvetett kérdések újragondolása helyett azok megkerülését jelentheti eleve ’tudni’ milyen a ’részek viszonya’, s milyen az ’egész* mű, holott maga a mű rész-egész hagyományosan definiált kapcsolatát (is) másképpen értelmezi. 9. vö. FÓLDÉNYI F. László, Hamvas Béláról, in uő. A túlsó patton, Fécs, 1990., 147. Fóldényi elemzése elfogadható lenne, ha nem jelentene egyben - inkább negatív - ítéletet is. Mivel azonban ez történik, utalnom kell arra, hogy Hamvas tud arról, számol mindazzal, amit Fóldényi kifogásol. Fóldényi szerint Hamvasban az »ideológus”, a „hittérítő” elnyomja a »lélekvezetőt”. Ezt az általa bemutatott példák alapján jogos ítéletnek is tarthatnánk, azt azonban abszolutizálni próbálja, amivel a Hamvas-írás más vonulatait, alapállását szem elől veszti. Ennek részletes kifejtése itt nem lehetséges, de példának hozható fel az általam mottóul választott idézet, az Unicornis - amelyben Fóldényi számos »hibás mondatot” lel - végéről, ahol Hamvas visszatekint az egész könyvre, idézi a benne megszólaló „mestert”. Az utolsó szó tehát nem a mester szava, hanem a mesterről író Hamvasé. 10. HAMVAS Béla, Karnevál I., Bp., 1985., 334. „Az elbeszélő az író reliefje és az író elbeszélőé, mind a kettő az olvasóé és a kritikusé és viszont. ” 11. HAMVAS Béla, Sáentia Sacra, Bp. 1988. 415. 12. HAMVAS Béla, Tabula smaragdina, Hamvas Béla művei 6. - Életműkiadás, szerk. DÚL Antal, Szombathely, 1994., 95. 13. HAMVAS Béla, A tanulmány, Esztétikai Szemle, 1940/1-2., 88-89. 14. HAMVAS Béla, Imaginárius könyveli,, in A babér- ligetkönyv, Hamvas Béla művei 5., Szombathely, 1993. 156-161. 15. idézi H. R. JAUSS, Befogadás és teremtés: a torzsalk- odó testvérek mítosza, Helikon 1989/3-4., 452. 16. SZABÓ G. Zoltán- SZÖRÉNYI László, Kis magyar retorika, Bp., 1988., 182. Id. még a Chiasmus címszót in. Wahrig - Deutsches Wörterbuch, München, 1987., 315. 17. HAMVAS Béla, A négyszázéves Montaigne, Debreceni Szemle, 1933/1., 14-20. 18. uo. 16. 19. Meg kell jegyezni, hogy a „tülmutatás” iránya kétféle lehet Hamvas szerint: lefelé vagy felfelé irányuló. E megkülönböztetés fontos: hisz nem mindegy, hogy a 1121
