Életünk, 1996 (34. évfolyam, 1-12. szám)
1996 / 10. szám - Gyurácz Ferenc: "Az élet poklában"
ki szán meg? A tea, / a torta sem vigasz; / pöfékelek könyörtelen / magányban, így igaz.” (Álmaimba tör a valóság) Megbélyegzettnek, kitaszítottnak érzi magát (1948 után erre minden oka megvan), együttérzéssel fordul az élet más kivetettjeihez, s rossznak látja a világot, amely ellenséges a nemesebb lelkekhez. S bár az utóbbiak közt érzi önmagát, mégis szakadatlan önvádban, bűntudatban él, s állandó nosztalgiát táplál a gyermekkor időtlen tisztasága iránt: ,,Felhalmozódott bennem a szemét, / megszabadulnék tőle, ha lehetne, / gyónással vagy anélkül, boldogan / emlékeznék szép, ártatlan telekre, / / százszorszépekre, amiket apám / asztalára egy kék pohárba tettem, / hiábavaló a próbálkozás, / a megtisztulás szinte lehetetlen, / / pedig alig van hátra már időm / s legalkalmasabb volna az öregség, l az kellene most, hogy kemény dacom / kegyetlenül darabokra töressék,” - írja Hátha című versében. Miként nincs még egy férfi-költőnk, aki ilyen oldottan merne verseiben „lelkizni”, csip-csup panaszokat előadva nyöszörögni, siránkozni (pl. azon, hogy a tea, a torta sem vigasz, vagy hogy nem tud aludni), ugyanúgy alig van még egy, aki minden „kemény dac” ellenére ennyire kész volna az alázatra. Toldalagi, mint mondottuk, gyermeki lélek, aki mintegy megszeppen az öregedéstől, édesanyja elhunyta pedig a sok-sok meddő gyötrelem után talán az első igazi tragédiát jelenti az életében. A betegség, az öregedés és a szeretett személy elvesztése hatására az addig állandóan bűntudatos, de megtisztulni nem tudó költő megrendül, lelkében végre felnő, átlépi a kamaszos dac korlátáit - és őszintén meghajtja fejét az Örökkévaló előtt. Ezt tanúsító verseinek nagy része kötetben most jelenik meg először. Modern líránkban eléggé ritka s már ezért is külön érték minden olyan vallásos vers, amit nem elsősorban a merő hitbuzgalmi indulat, s nem is pusztán a kultúrális tradíció szül, hanem ami mögött igazi élet-fedezet van. Amit a szenvedés tüzében égő lélek kigyöngyözött hite éltet. Nem a kétség- beesése - ellenkezőleg: az, hogy végül is nem hajlandó kétségbeesni. Hogy van mersze, a végsőnek tartott stádiumnál is - előremenni. Előre - az élő Krisztusig: A kőre térdelsz, mégsem érzed, hogy fáj a térded, mert előtted ott az oltár, a gyertyák reszkető, mézsárga fénye és Krisztus, aki olyan mintha élne. És él is, mert a pap most felmutatja az ostyát, mely testének egy darabja, az élő Krisztus teste és a vére - Vakít a gyertyák s örök élet fénye! (Az élő Krisztusa) Toldalagi Pál költészete, amely egy életen át a vigasztalanságot zengte, ekkor, végső döbbenetében vált igazán képessé arra, hogy - a maga esztétikai-etikai természete szerint - vigasztalásul szolgáljon olvasójának. S ez nem kevés. Ezért már (már ezért is) érdemes volt fölfedezni és újrakiadni verseit. (Szent István Társulat, 1995.) 1018
