Életünk, 1996 (34. évfolyam, 1-12. szám)
1996 / 10. szám - Gyurácz Ferenc: "Az élet poklában"
magyarázható kizárólag sem alkati, sem életrajzi tényezőkkel, sem pedig a létezés mélyéről szüntelenül párálló „ontológiai” reménytelenséggel. Hozzájárul e mélakórhoz a korszak sokféle konkrét gonoszsága, a történeti, a társadalmi lét 20. századi hanyatlása is. „Az élet eltorzult nagyon, / mint arc, amelyből kifelé csüng / a véres szemgolyó vadul. / Nem értettem, hogy minek élünk? / Úgy tetszett nincsen szeretet, / csak dermesztő könyörtelenség.” (Eltorzult élet) „A világ alig hasonlít önmagához. / Minden csupa szomorúság.” (Semmi fogható) Tucatjával lehetne ilyen s hasonló sorokat idézni. Toldalagi Páltól ugyanakkor távol állnak a krizeológusi becsvágyak, ő nem értelmezi a válságot, mégcsak nem is rögzíti, csupán érzékeli és elszenvedi. Szenvedéseit pedig azon közvetlenül kiénekli, eldalolja. A személyes panaszkodás terepe az egész pályafutását uraló, csupán sűrű enjambement-okkal fellazított jam- bikus-rímes dalforma. Ez kezdetben - a háború előtti pályaszakaszon - mágikus-idillikus emlékezéseknek is illő keretet adott, később azonban egyre kiáltóbb ellentétbe került a megénekelt szenvedéssel, magánnyal, neuraszténiával. Ez a növekvő ellentét, feszültség megfelel annak a folyamatnak, amelynek során - a Toldalagit nagyrabecsülő Pilinszky szavával - nyomon követhetjük „a gyerekkor tündérvilágának apokalipszisre való átfordulását s ezen keresztül a mélység szédületét...” A „mélység szédülete” a dalköltő lantján elpengetve: ez Toldalagi Pál lírájának egyik legfontosabb megkülönböztető jegye. Az idillt vágyó, érzékeny gyermeki lélek, aki folytonosan szembesülni kénytelen az élet tragikus lefo- kozottságával és kisszerűségével, a társak romlottságával és idegenségével, és nem tud s tán nem is akar alkalmazkodni, mert ő nem abból az anyagból van. De persze nincs ereje szembeszállni sem s talán nem is tudja, miként tehetné; a pórusaiba szivárgott reménytelenség kioldja minden életkedvét s enerváltan, sopánkodva hever magányos ágyán - ez számos jellemző versének alaphelyzete. Méla egykedvűség, lehangoltság lesz úrrá a Toldalagi-versek társaságában tartósan időző olvasó kedélyállapotán is (ha nem éppen lehan- goltsága vezette azok olvasására) - az oldottan iramló, dallamos sorok nem serkentik, inkább tompítják a reflexió képességét, s a lüktető zene mintegy mederbe tereli és észrevétlen a szívünkig futtatja a melankólia hullámait... S hogy ennek hatására kimerült lélekkel mégsem búcsúlevelünk kör- möléséhez fogunk, azt olcsó dolog volna a művészet obiigát csodájának nevezni (s igaz sem volna, ld. az Ifjú Werther kiváltotta állítólagos öngyilkossági járványt), bár Toldalagi és művészete kétségtelenül ismeri a katartikus vonzásokat. Legtöbbször azonban nem jut el az erőt adó katarzis mélységéig - félénkebb is annál, sorsának kulisszái is kisszerűbbek az ehhez szükségesnél. (Ezért kissé túlzásnak tetszik Pilinszky idézett megállapításában az „apokalipszis” emlegetése.) Akarata gúzsbakötött, érzékei kamaszosan követelőzők, s bár szinte élete végéig vele van édesanyja kényeztető szeretete, rossz közérzete sohasem változik meg: Jin vagyok a megsebzett szarvas” - panaszolja (Panasz), Jiirtelenül sírva fakadtam” - mondja az öregség látványától megrendültén (Tavaszi látomás), jiz élet poklában” érzi magát (Áldott zene), sejtelme sincs, jni végett” él (Csupán az érzés), úgy látja, hogy JSzennyes az élet” (A lélek megváltásai), régi korok egyetlen tömbből „kifaragott” embereihez képest így jellemzi önmagát: J)n széthullok ezer darabra, / ha az istápoló kezek I nem oltalmaznak, védnek.” (Korok)-, s lamentál szakadatlanul: JLngem 1017
