Életünk, 1996 (34. évfolyam, 1-12. szám)
1996 / 10. szám - Gyurácz Ferenc: "Az élet poklában"
GYURÁCZFERENC „Az élet poklában” TOLDALAGI PÁL: OLDOTT MAGÁNY Húsz évvel ezelőtt hunyt el Toldalagi Pál, a Nyugat harmadik nemzedékének költője, s mára szinte teljesen elfeledték. A nyolcvanas években még szólt róla egy-két színvonalas tanulmány; ezek - talán Rónay László munkáját kivéve - elsősorban irodalomtörténeti, fejlődéstörténeti szerepét hangsúlyozták, kimutatva lírájának Pilinszkyre tett ösztönző hatását, a két lírikus és líra alkati rokonságát. Hogy Toldalagit érdemes-e, s ha igen, miért érdemes olvasnunk azon kívül, hogy személyesen is meggyőződjünk a Pilinszky útját egyengető történeti szerepéről, arról kevesebb szó esett. Pedig eshetett volna több, hiszen Toldalagi Pál egyéni modorú, ha nem is gazdag, de markáns formavilágú, őszinte hangú költő volt, aki személyes életének meghatározó gongjait, hangulatait és érzéseit már-njár naiv közvetlenséggel fejezte ki verseiben, s ezért minden „modernsége” ellenére lírája viszonylag könnyen befogadható. Korunkban, amikor már nemcsak a líraértelmezés, hanem az ősidők óta elsősorban az érzelmek kifejezésére szolgált versírás is „távolságot tart tárgyától”, amikor csak ritkán líráról, legtöbbször inkább költői kutatásokról lehet beszélni, a még megmaradt olvasóközönség szemében fölértékelődhet a Toldalagi-féle személyesség. Nyilvánvaló persze, hogy a Szent István Társulatot s a válogató, előszót író és jegyzeteket összeállító Tarbay Edét nemcsak ez a megfontolás vezette az elfeledett költő válogatott verseinek kibocsátására. Legalább ilyen fontos szempont lehetett, hogy most először nyílt alkalom Toldalagi Pál valódi szellemi arcának torzításmentes bemutatására, most volt mód a valóságnak megfelelő centrális helyen láttatni Isten-hitét, a bűn és bűnhődés, bűntudat és vezekléstudat jegyében alakuló s végül a teljes alázat magatartásában felmagasztosuló vallásos költészetét. S ha a kötetet végigolvasva lehet is olyan érzésünk, hogy egy árnyalatnyi elrajzolás ezzel az összeállítással is történt (a vallásos líra kiemelése mellett szinte teljesen kimaradtak az öregedő költő szexuális vergődésének szókimondóbb dokumentumai), megnyugvásunkra szolgálhat, hogy a világszemléleti-morális szempont nemigen mond itt ellent az esztétikainak, hiszen a mellőzöttebb verscsoport többnyire művészi tekintetben is gyakorló darabokból áll. Ha Toldalagi lírájának alaphangulatát akarnánk megnevezni, akkor nem egyszerűen szomorúságról, melankóliáról kellene beszélni (ugyan melyik költő ne volna melankolikus Petőfin s még egy-kettőn kívül?), hanem a melankóliának valami olyan bénító, töppedt és bávatag felsőfokáról, amely már nem 1016
