Életünk, 1996 (34. évfolyam, 1-12. szám)
1996 / 10. szám - Cseke Péter: A paraszti világkép visszahódított értéktartományai
„ennek az életformának a sajátos vonásait, beleértve sokszínűségét, az évszázadok során kitermelt erkölcsi értékeit is. Miközben kitörni kívánt ebből az életformából, miközben pontosan érzékeltette, hogy miképpen torzulnak el a társadalmi viszonyok szorításában a természetes emberi kapcsolatok, érzékeltetni tudta ennek a sajátos világnak a taszítását és vonzását egyaránt.”35 A regénykísérletként említett Fekete fellegek alatt dímű kézirat sorsa ésobb is élénken foglalkoztatta Horváth Istvánt. A korai elbeszélések megszületése óta azonban nagyon sok befolyás az írót, sokat változott látásmódja, ízlése, stílusa. Am ezek a változások korántsem egyértelműek. Az ötvenes években vallott irodalomfelfogása például nem hagyta „érintetlenül” az 1945 eló'tti elbeszéléeket sem. Szerencsére az átdolgozás csak ritkán volt olyan jellegű, hogy a szövegek mélyszerkezetét is módosította volna: többnyire a szövegfelszínt érintette. Annak idején hibájául rótták fel a szerzőnek a tájnyelvi elemek túlzott használatát; azt, hogy hó'seit aköznyelvitől elütő, regionális nyelven beszélteti. A figyelmeztetés természetesen indokolt volt. Csakhogy az ötvenes években ez nem költői prózát eredményezett, hanem az írói nyelv elszürkülését. Az irodalmi napiparancsok teljesítése, „illusztrálása” közben éppen az hullott ki Horváth István nyelvezetéből, stílusából is, ami korábban átütő erejét, dinamizmusát biztosította: az élet eleven lüktetése, az életközelség hitelessége. A korai elbeszélések és későbbi változataik összehasonlító vizsgálata arról győzött meg, hogy az átírás, a stilizálás eredményeképpen az egyes írások csiszoltabbakká váltak ugyan, viszont sokat veszítettek eredeti színükből, hangulatokból, kifejező erejükből. Hiszen nem a hősök gondolkodásmódja változott meg, hanem - jelképesen szólva - a háziszőttes ruhát váltotta át rajtuk utólag a szerző: konfekcióra. Mint említettük, az Ellenzék riporterének arról vall 1944 tavaszán Horváth István, hogy regényírásba is kezdett. Alig egy esztendő múltán egy körkérdésre válaszolva azt nyilatkozza, hogy „Az erdélyi falu népét akarnám: a falut egészében, úgy, ahogy van, érzékeltetni. Nem Nyírő Józsefes cifrázatokkal, hanem természetes, nyers valóságában.”36 Majd arra utal, hogy így szeretné rádöbbenteni a falu népét valóságos társadalmi helyzetére - „tudatossá tenni az öntudatlan lázadót” -, hogy világosabban lássa a felemelkedés járható útjait; a magasabbrendű társadalmi rendszer létrehozásáért küzdő értelmiségnek pedig ekképpen szeretne reális képet nyújtani a falu valóságáról. A regény persze nem készült el, csupán egy kisregény-terjedelmű elbeszélés tanúskodik a regényíró Horváth István első próbálkozásáról. A felismert és meg nem valósított regénylehetőség fájdalma - különösen a Törik a parlagot, a Balogh Eszti hajnala és a Csali gróf megismétlődő kudarcainak felismerése után - ott kísért egészen pályája végéig. Amikor a tézisnovellákat írta, voltaképpen akkor lett volna kellő távlata ahhoz, hogy az eredeti szándéka szerinti regényt kiérlelje, hogy a benne élő valóságot és élménybőséget művészi becsvágya szerinti szintézisbe építse. Irodalmunk örök vesztesége, hogy az ötvenes években nem azt a regényt várták tőle, amelynek lehetőségei adottak voltak, hanem a „solohovi szándékú” elvárásokra támaszkodva sürgették, szorították ki belőle a ,kollektivizálás regényét”. Egyébként korai regénykísérlete is bizonyosság rá: miután felismeri, hogy az irodalmi sematizmus rabjaként írásművészete elsivárosodott - s ezt a felismerést az 1956-os magyar forradalomnak köszönhette -, mély alkotói vál1002
