Életünk, 1996 (34. évfolyam, 1-12. szám)

1996 / 10. szám - Brém-Nagy Ferenc: "Nem sodródom még a felhőkkel sem"

chaikus színt megőrzött még, de a mai olvasó számára már teljességgel érthető. Ezt vettem alapul, ezen a tizenkilencedik századi nyelven beszélnek a szereplőim, és beszélek magam is, akár a hellenizmus, akár a manierizmus koráról van szó. Néhány jellegzetes szóval, nyelvi fordulattal utalok ugyan az adott korra, de ezek a korhű stilisztikai alakzatok csupán „mazsolák a kuglófban”. Az esztétikai hitelesség érdekében feláldoztam a nyelvtörténeti hitelességet, egy virtuális nyelvet hoztam létre, amit soha senki nem beszélt. Csak az érdekelt, hogy a szöveg minél intenzívebb hatást keltsen.

Rengeteg olyan szót, fordulatot, szóképet használsz, amiről már lemondott az irodalom, sokszor érzelmektől túláradó a szöveged, nem szokatlan, vagy korszerűtlen ez?

Ez is összefügg az intenzitás kérdésével. Az elkoptatott, közhelyszerű nyelvi alakzatokat is meg lehet tisztítani, csak más, új kontextusba kell helyeznünk, és a megéltség, a kifejezés dinamikája révén újra életre kelthetjük őket. Ha a szövegösszefüggés, a személyesség, a közvetlenség hitelesíti ezeket a reminiszcenciákat, akkor elkerülhető az avítt érzelgősség csapdája.

Arra a „férfias érzelmességre” gondolsz, ami például Robert Fripp zenéjében, Peter Greenaway filmjeiben nyilatkozik meg?

Igen, a tragikum és a katharzis visszahódításának problémája foglalkoztat. Csakhogy ez a katharzis mentes az etikai dimenzióktól. Az együttérzés helyett inkább a döbbenet dominál benne.

Érzelmes ember vagy ?

Igen. Bár nincs értelme, hogy belemenjünk ebbe, mert érzelmességen általában mást szoktak érteni. Számomra az érzelmesség ösztönösséget, önsors- rontást, afféle heroikus pesszimizmust, egyszersmind iróniát és öniróniát is jelent.

Úgy tűnik föl, ez a kor, sőt a mai irodalom sem kedvez az érzelmeknek.

Éppen ellenkezőleg! Az egyetlen kiút, menekülési lehetőség a posztmodemből, ha őszinték vagyunk magunkhoz, és hallgatunk az érzelmeinkre.

Nem értem, mi a bajod a posztmodemnel.

Ahogy az élet évmilliók alatt kifejlődött a Földön, s ahogy az elmúlt néhány évtizedben napról napra újabb és újabb fajokat pusztítanak ki, úgy éli fel a posztmodem napról napra mindazt, amit az emberi kultúra évezredek alatt létrehozott. Idézőjelbe teszi, bekebelezi, megemészti, kiüríti, vagy emésztetlenül kiokádja.

Téged is posztmodernnek tartanak, te is kiveszed ebből a részedet.

Igen, ez egy világállapot, és akár akarom, akár nem, része vagyok ennek a világnak. Az irodalom minden korban kérdéseket tesz fel az írónak, és ki-ki a maga módján válaszol ezekre. Aki nem hallja, vagy nem érti meg a kérdést, vagy azt sem tudja, hogy léteznek ilyen kérdések, azt dilettánsnak nevezik. Mindig irigyeltem a boldog tudatlanságban élőket. Számomra a posztmodem kontextusában tették fel a kérdést, tehát a posztmodem kontextusában kell válaszolnom. Akármilyen tragikusnak tartom mindezt, részt kell vennem a közös rombolásban, mert most élek, és megértettem, miről szól a dolog. De! - és itt következik egy számomra fontos momentum! - a kérdéseket meg is változtathatjuk, el is csavarhatjuk, el is deformálhatjuk őket a saját igényeink szerint. Es itt lép be az érzelmesség. A múltat nemcsak felélni (kiüríteni, kiokádni) lehet, hanem a megéltség révén gigantikus élőlényeket, „szellemi

984