Életünk, 1996 (34. évfolyam, 1-12. szám)

1996 / 10. szám - Hajnal László Gábor: "Az író, amikor elmegy hazulról…"

számában, az Illyés Gyula 80. születésnapját köszöntők sorában látott, de a folyóiratban rendszeresen publikáló munkatársakat sem szívelte. Hasonlóképpen nem rokonszenvezett a Szabad Európa Rádióhoz elszegődöttekkel, morgolódva haragudott, én pedig semmit nem tudván a mögöttes okokról, inkább hallgattam.

Az emigrációban gyakran megtanultam, hogy az érzékenység hatalmas árkokat kaparhat emberek, szervezetek, lapszerkesztők, kiadók, papok között, akkor is, ha a lényeget tekintve egyazon zászló alá tartoznak. Ezért hüm- mögtem Márai Sándor vendégeként is, majd kivárva az alkalmatos pillanatot, udvarias körítéssel átadtam az alig korábban megjelent és jóelőre dedikált, „A júdásidő árvái...” című könyvem. Márai rögtön a kiadót kereste (erre számítottam reménykedve) és amikor látta, hogy ugyanaz a Vörösváry István (a híres torontói Weller Publishing tulajdonosa) gondozta, aki az ő munkáiból is számosat, nos... az idős író szinte elérzékenyülve köszönte a kezében melengetett példányt. Mit tagadjam, birizgálta hiúságom, hogy saját szememmel láttam: Márai Sándor silabizálgatja mondataim.

Münchenbe viszatérve - persze kellő óvatossággal - kutatgatni kezdtem a gyanakvás miértjeit, mert nem gondoltam arra, hogy két esztendővel később, alig korábban az önmaga intézte halála előtt még egyszer, utoljára találkozunk és rákérdezhetek az okokra. Röviden a lényegről: Márai Sándor a harmincas évektől, a népi írók tömeges színrelépésétől és híresedésétől valamiért nem rokonszenvezett Illyés Gyulával. Bár nem támadta nyomtatott sorokban műveit, addig legalábbis nem, míg hazai lapokban publikált, ugyanakkor nem rejtette véka alá fanyalgását. Ez az érzése később sem változott, és ha valamikor elemző életrajz készül Márairól, érdemes külön fejezetet szentelni annak fölidézgetésére, hogy naplójegyzeteiben vagy másutt miként haragudott pályatársainak némelyikére.

Nem túlzás azt állítani, hogy szinte kereste az alkalmat a „kritikai észrevételekhez”, különösen, ha megbocsáthatatlanul sérelmezett valamit. Amikor elhagyta Magyarországot (1948), a már létező és később induló emigráns sajtótermékek igyekeztek rábírni őt, hogy adjon kéziratot. Az alig később induló, kezdetben kőnyomatos formában megjelenő Látóhatár is kért, kapott verset: itt közölték 1951 szeptemberében a Halotti beszéd című költeményét, ami borúlátó hangvételének dacára ismert lett a határokon belül és kívül élő magyarság körében. Pár évvel később (Nagy Imre első miniszterelnöksége idején) a budapesti rádióban elhangzott műsorban Tamási Áron keményen belemart Máraiba: „Versed, miközben hallgattam, egyre jobban a hit és az egészség hullámait verte fel bennem, a Te nyomasztó igéid ellen. Aztán, midőn már csendesedtek ezek a hullámok, az értelem mérlegére tettem a nagy kérdést, melyet írásod megszaggatott. A nagy kérdést, mely nemcsak a miénk, akik ma magyarul bárhol élünk, hanem a nemzeté is, melynek lüktető csillaga a kortársak küzdelmén túlsugárzik. Te erre a kérdésre a hit roncsaival válaszoltál és letörted a reménység szárnyait.”

Nem idézzük tovább, mert a Művelt Nép 1954 tavaszi számában nyomtatásban is közölték a szöveget, ami eljutott Márai Sándorhoz és válaszolni akart a Látóhatár hasábjain. Az 1954. júliusi-augusztusi számban lehetőséget is kapott erre (Vita a hazáról, 193-197. old.), de véleménye nem tetszett a szerkesztőség szűkebb körének.

979