Életünk, 1996 (34. évfolyam, 1-12. szám)

1996 / 10. szám - Hajnal László Gábor: "Az író, amikor elmegy hazulról…"

Megdöbbenve figyeltem, mint az egész külföldi magyarság, kik szólalnak meg odahaza a magyar irodalom nevében és mit mondanak? Iparkodtunk mentséget találni azok számára, akik az önkényuralom világában szólani kényszerülnek. S a sokféle honvágy mellett, amellyel hazagondoltunk, nem utolsósorban honvággyal gondoltunk azokra az otthoni írótársainkra, akiknek módjuk volt odahaza magyarul hallgatni. Erről a pillanatról beszél a ’Halotti beszéd’. ”

A vita komolyan elmérgesedett és Márait a későbbiekben nem sikerült az (Új) Látóhatár rendszeres munkatársának megnyerni. Tovább mélyült alig titkolt ellenszenve a népi írók vezető képviselőinek többségével szemben (Veres Pétert soha nem bántotta)*, és más tekintetben, de szinte hasonló okok miatt szakított a Szabad Európa Rádióval is, ahol az indulásnál (1951) fölkérték az együttműködésre, ám függetlensége megőrzése érdekében csak a szerződéses munkaviszonyt vállalta. Ulysess, majd Candidusz álnéven küldte vasárnapi leveleit onnét, ahol éppen tartózkodott és a megbízhatóság mintaképének tartották. A hatvanas évek vége felé változott az amerikai politika a kommunista országok magatartásával kapcsolatosan, és a SZER műsorellenőrző osztályán gyakran szóvá tették, hogy Márai minduntalan eltér a hivatalos irányelvektől. Az igazgató többször figyelmeztette a kívánalmak betartására, de az érzékeny író nem hajbókolt: 1968-ban felmondott és utána a SZER néki olyan intézmény lett, amelyik a becsületébe gázolt. Utálkozását kiterjesztette az ott dolgozókra is, megtiltotta, hogy a második találkozásunk napjaiban, a barátságos diskurálásunk hangszalagon rögzített fejezeteit - vagy abból parányi részletet is - levegőre tegyek a Nyugati levél címen futó műsorban.

Etikai követelmény volt tehát, hogy hallgassak, márcsak azért is, mert a Magyarok Világszövetsége lapjának (a „h az acsalogató” újság) 1985 karácsonyi-újévi számában prózaösszeállítást közöltek az ismertebb hazai, nemzetiségi és emigráns íróktól, köztük Máraitól is, de ezt hozzájárulása nélkül tették. Kitört a botrány, hiszen a politikai menekültek azt hitték, ő is megtért, elfogadta a Kádár-kormány invitálását. A csalafintaság nem sikerült, komoly öngólt rúgtak a próbálkozók, ám a kilencedik X felé közeledő férfi gyanakvása tovább erősödött. A harmadik találkozásunk idején (1988) teljes magányban élt, néhány évvel korábban maga szórta a Csendes-óceán vizébe felesége, Lola hamvait, fogadott fia is meghalt, csupán az tartotta benne a lelket, hogy várja, milyen fogadtatás lesz az akkoriban elkészült, 1200 oldalas regényciklusa, a Garrenek műve című két kötetes könyvének.

A magnetofonkazettákat most is a közösen leragasztott, bélelt borítékban őrzöm, pedig olykor eszembe jut, hogy milyen érdekes lenne visszahallgatni köhintéseit, csoszogó lépteinek zörejét, haragvásait, kendőzetlen véleményeit kortársairól, ismerőseiről, rokonairól. Nem tartozott a barát^ozós, kitárulkozó emberek közé: müncheni kiadója, Újváry Sándor keserűbb pillanataiban gyakorta panaszolta, hogy Máraival lehetetlenség összetegeződni, és nem érti ridegségének okát. Valóban: csak nagyon keveseknek sikerült közelébe férkőzni, talán az előző néhány és a legutolsó munkájának kiadójában, Vörösváry

Amennyiben nem tekintük hántásnak, hegy Rózsavölgyi Kálmános műparasztnak titulálta. (A szerk.)

980