Életünk, 1996 (34. évfolyam, 1-12. szám)
1996 / 10. szám - Hajnal László Gábor: "Az író, amikor elmegy hazulról…"
HAJNAL LÁSZLÓ GÁBOR „Az író, amikor elmegy hazulról...” Nehéz erről beszélni, nem is akartam soha, mert ez az emlék is olyan, mint a szigorúan magánjellegű levelek közlése. A lényegesebb részletekről most is hallgatok, de ahogy múlik az idő, kevésbé berzenkedem azon, hogy valamicskét nyissunk az emlékezés zsilipjén. Azt mondanám el főleg, amihez parányi közöm volt; milyennek is láttam 1986 nyarán, majd később a kaliforniai otthonában remeteként élő Márai Sándort. Az előzményekhez tartozik, hogy amikor 1981 júniusában Nyugatra távoztam, a menekülttáborban reggeltől éjfélig szó szerint faltam a hazai kultúrpolitika által kiátkozott emigráns toll- forgatók műveit, a református paptól kapott, otthon hozzáférhetetlen folyóiratokat, újságokat. A szerzők némelyikével már nem tervezhettem találkozást, hiszen időközben elhunytak, mások viszont emberi magatartásukkal ábrándítottak ki abból, hogy a későbbiekben a SZER munkatársaként, könyv- és lapkiadóként tartsam velük a kapcsolatot. Akadt azonban egy, akivel nagyon akartam összeösmerkedni, és mind az első (1982), mind a második (1984) amerikai előadókörutamon kerestem az alkalmat, de hiába. Pedig elrepültem a mexikói határ közelében lévő, csodálatos éghajlatú városba, elfogadván a San Diegóban élő magyarok meghívását, remélvén, hogy láthatom az 1900. április 11-én született „kassai polgárt”, akiből időközben alaposan készültem is. A helybéli szervezők azonban, hiába lévén jó barátaim és régi ismerősei Márai Sándornak, sikertelenül próbálkoztak. Értetlenkedve mondogatták: tudja ki vagy, könyveidet is megkapta, szerinte köszönte is levélben, de nem akar találkozni veled. Nagyon bántott az elutasítás, ugyanakkor fólcsigázta érdeklődésem, hogy miért vonakodik a személyes ismeretségtől. Kíváncsiságom parányi ügyeskedéssel, erőszakoskodással vegyítve 1986-ban úgy döntöttem, hogy betoppanok hozzá váratlanul, vállalva a kidobatás kockázatát. Régebbi ajánlóimmal nem közöltem szándékom, mélységesen hallgattam erről, nehogy elárulják tervem. A jószerencse és a véletlen segített: ragyogó elbeszéléstéma lehetne, miként fogadta bemutatkozásom a szikár, magas, kissé elhanyagolt ruházatú idős férfi. Parolázás közben azt ismételgette: Igen, értem már, igen, értem és rendben... Barátságosan terelgetett a szék felé, majd órákon át kérdezgetett mindenfélét. Válaszolgattam és a feleletek közben gyúlogatott bévül a fény, hogy két „vétkem” miatt nem akarta a találkozást. Egyik bűnöm az lévén, nem is aprócska, hogy a Münchenben megjelenő Új Látóhatár 1982/3-4. összevont 978
