Életünk, 1996 (34. évfolyam, 1-12. szám)
1996 / 10. szám - Lászlóffy Csaba: A közeledő láthatatlan
a hűvös nyelű ezüstkanalat szinte fordítva forgatta meg a feketekávéban. A fóldszínű arcú, kortalannak tetsző jelenség mintha csak saját magát igyekezett volna vigasztalni. A Mesteréknek nem volt gyermekük. O elveszítette a szüleit; érezte, hogy szívesen örökbe fogadnák. A Mester féltékeny rigolyás neje, aki mindig a mértékletességre hivatkozott, neki persze időnként engedélyezne egy-egy kimenőt akár reggelig is. „A művészeket úgysem fogják soha becsületesen megfizetni” - toldotta meg az elhangzottakat keserű bölcsességgel a Mester, fázósan húzva össze magán a félig gombolt mellényt. Később, mikor magukra maradtak, még bizalmasabb hangot ütött meg: „Hazudni is kell tudni saját magunk előtt. Némelykor egyenesen azt, hogy a riválisunk tehetségtelenebb nálunk.” S idétlenül felnyerített. „Egyetlen dolog aggasszon igazán - mondta a kapuban, mikor kikísérte, szomorkás bohócvigyorral. - Ha elmulasztottad a napi muzsikálást, vagy ha a politikától, a zsúfolt családi programtól, videózástól, nem hallod már a zenét. Ne felejtsd el: egy ember vagy, nem egy hadosztály!... Látod, én minthogy az unalmas vádaskodásokat hallgassam, ilyenkor, este is, felkutyagolok inkább az Erzsébet út tetejére megnézni, hogy kivirágzott-e a magnólia.” Hazafelé menet elismételte magában a Korinthoszi Levél szavait: nem halunk meg mindnyájan, de mindnyájan átalakulunk... Zordabb, keményebb időszak vár rá. A reményben van valami bizonytalanság; azért tűnt eddig sok minden olyan felemelőnek. Nem mint ennek a sunyító tömeggel és hivalkodó fémzászlórudakkal telezsúfolt főtérnek a fantáziátlan realitása. Szörnyű beugrás nép. Mindent a pénz tart. Csak éppen nem tart meg. Egy ember (nem hadosztály), aki éppen árva, s most Erdélyből néz önkéntelenül önmaga, Erdély jövője felé. Ki fog bennünket még megbüntetni? Hát megtartani? Hány óra! Van még tej?... Nyeli a jeges vizet. 1993. III. 27. 942
