Életünk, 1996 (34. évfolyam, 1-12. szám)
1996 / 10. szám - Lászlóffy Csaba: A közeledő láthatatlan
ember a tárgyakkal s a külvilággal, önmagával nem tud szakítani... - Most már értettem, mit akar kifejezni az alcím: A VÁLASZTÁS ELODÁZÁSA... Rólam van szó, kétségtelenül. - Tele a világ szenvedélyes nőkkel s nincs közöttük egy se, ki meg ne esküdött volna, hogy belehal, ha elhagyják; s nincs egy se, ki ne élne s ne vigasztalódott volna meg.” Fordítottam egy lapot a füzetben, nem volt nehéz megtalálni az összefüggéseket. hasztalanul eltékozlod ifjúságod legszebb éveit s ez a veszteség jóvátehetetlen.” A bizalom helyén mind több gyanút fedeztem föl; szinte kéjes gyanakvással lestem a folytatást. A jóslatot, hogy tíz év múlva mi lesz. „Te az unalomnak, ő a kedvtelésnek lesz martalékává...” Itt már nem egyedül rólam esett szó. Legérzékenyebb pontomon érintett a szüló'i kétely. (Az önmaguknak szánt figyelmeztetés jelezte, hogy apám tudja ezt: „Abban a hitben, hogy elszakíthatjuk tőle, örökre hozzákötjük!”) Ekkor fedeztem föl a zárójeles utalást Benjamin Constant Adolphe-jára. Ezzel a csaknem kétszáz éves lélektani remekléssel próbálja hát levezetni az érzékenység és az önzés összefonódását s az összekuszáltság eredőjét! (Itt egy megbocsátó mosolyt küldtem apám felé - még ha nyílt családi „titoknak” számított is mindig, hogy ki légyen az esetleges féltett áldozat.) „Barátaid, rajongóid elfelednek, elveszel a hírnév számára, egy asszony fog csak gyötörni. A korkülönbség miatt, ha fejre állsz is, sohasem lesz elégedett.” (Ezt az utolsó mondatot később vastagon áthúzták.) Sok szempontból jól ismert, belátom. Miután a bajt magam okoztam, kétségbeesetten visszarettenek. De én már, ahogy visszaemlékszem rá, kicsi koromban úgy voltam: Ha a bánya kimerült, az erőszak hasztalan*... Minden csak arra jó, hogy a nevünk fennmaradjon? A pazarlás (apám szerint) vétek, ha az ember tudja, hogy mire képes. Sürögni kezdünk, kitörünk, szerelmesek leszünk. A zúgó tavaszban az átváltozás a fontos, nem az elveszett titok, ami miatt gyötrődve Kung fu tsze sírjához zarándokolunk, hogy az írók s tudorok kedvében járjunk!... Nincs Ínyemre a vezeklés; viszont e szertelen áprilisban, kontárok közt (a napló ellenére) vallom, hogy a körülmények nagyon is számítanak. S számomra most már a kétség, a bűntudat is. Megváltoztathatom helyemet, helyzetemet, de magammal hurcolom a gyötrődést. Minden hiába, úgysem tudok megszabadulni tőle. Anyám a vizet is kihányta. Felszerelték az infúziót neki. Anyakával lefelé fordított műanyag palackból csepeg a folyadék. Kínzottan mered maga elé. Nem könnyezik, már nem is figyel rám. Pedig apám egyik kedves régi történetét mesélem a legcsodálatosabb színekben pompázó - a valóságban is létező - madárról. Szemem előtt lebeg (apám állítólag kitömve látta!) a gyönge kis madárka. Háta, szárnya és farka fellobbanó cinóbervörös, a fején bársonyos narancsszínbe megy át, hasa selyemfehér, de smaragdzöld szalag köti össze a fejjel.Csőre színarany, lába kobaltkék, hosszú ezüstszürkés, zöldes tolla mint valami legyező. Isten madárkájának nevezik, s a monda szerint soha nem érinti a földet. A hím háta üreges, a tojó * Ezra Pound 939
