Életünk, 1996 (34. évfolyam, 1-12. szám)
1996 / 10. szám - Lászlóffy Csaba: A közeledő láthatatlan
hasa homorú; szorosan egymásba fonódnak s kész a természetes meleg fészek, melyben kiköltik fiókájukat. A fióka hamar megnő, és párt keresve ugyanúgy lebeg... Bármiből induljak ki, ugyanoda jutok: felkaparom a sebet. Apám agyvérzésben halt meg. De mi váltotta ki, és éppen akkor?! És mit jelent a tragikus hirtelenséggel a gyászjelentésben? (Miért fogalmazott így anyám, mert csak ő lehetett.) Vajon milyen messzire esik ettől a „tragikus körülmények között”? (Bennem néha ezt is sugallja; a terror idején biztosan lett volna alapja, hogy az ember erre gondoljon.) Anyám szeme most csukva volt. Úgy vagy úgy, megnyugszik. A professzor figyelmeztetett rá, hogy makacsul fog hallgatni. Minden tartaléka kimerült, ő most már úgy hűséges, úgy szeret, hogy mindent tagad, elodáz. Ismer engem, hogy nem vagyok képes elviselni sem a fájdalom súlyát, sem a megaláztatást. A különbözőképpen és külünböző helyzetben megélt emlékekhez különben sincs kiút. Apám ha ezt hallaná, vajon mit szólna? A kiút maga az élet. Körülnézett a füstszínű félhomályban, még nem felejtette el, hogy mit látott ismeró's fekhelyén álmában.Egy hosszú női nyakat szeretett volna megérinteni hátulról, megigazítani rajta a nyakláncot, de amint hozzáért, csak a nyaklánc szemeire hasonlító, olvadó viaszcseppek tapadtak ujjhegyére. Maga elé tartotta kezét: jól látszott az ujjaira égett fehér viasz. A forrót viszont már akkor sem érzékelte, ötlött fel benne hirtelen, amikor fekvő' helyzetből karjával felnyúlt, hogy a nő nyakát elérje. Az álombéli jelenés fejére s testének többi részére nem emlékezett; mintha nem is lettek volna. Az éjszakára gondolt, midőn (Picasso képzeletében) Michelangelo az egyik gyertyát a másik után gyújtotta meg, hogy fényüknél tovább szemlélhesse a vatikáni Torzó feltámadását. Hisz ő is, mint minden nagy alkotó, végnélküli párbeszédet folytatott a megismerhetetlennel. Hát aki az elérhetetlen után kiáltoz - nemcsak álmában?... Tudatalattija vajon kivel gyötri: anyja fiatalkori, vagy B. emlékével? Talán egy elfelejtett ismerősével? A levegő is valahogy besárgult, megsavanyodott körülötte; mégis nehezen szánta el magát, hogy kimozduljon a házból. Gyűrött arca könnyes lett a megkésebb havazásban. Rejtély, hogy egyszerinek tűnik minden; mint ez a megőszült tavasznap, szokatlannak. Pedig, ha megerőlteti az agyát, rájön, hogy volt már ilyen. A Szamos hullámai sem először fogadták sárgán, zavarosan, s a folyóparton a sok tonnányi hulladék. Mégis hajlamos volt arra, hogy jelképet keressen, lásson mindenben: biztatást vagy kihívást a folytatáshoz. A főtéren nyestek a díszfákat. A sétatéren - hihetetlen - kivágtak néhány évszázados faóriást. Ilyen hosszú távoliét után felismerhetetlen űrré tágul 940
