Életünk, 1995 (33. évfolyam, 1-12. szám)
1995 / 10. szám - Kemény Katalin: Sztélé nagyanyámnak
nos roppant pecsét zárta el saját nevének ismeretétől, olyannyira egyet alkotott mindentudásával, hogy szája megnyílván már az egyetlen csoda is testbe öltözött, a szó csodája, a szólításban a lények nevük életére keltek, de ahogy abban AKI őt világra szólította nem válik el tudás és lét, valamint a gondo- lóról leválva a tiszta gondolat is lehámló hártyává száradna és ha megnevezné önmagát, már el is veszítené - és a saját gondolatától idegen gondolattal szemlélné önmagát - hasonlóképpen olvadt a maga neveinek valóságába Róza nagyanyám is és mégis teremtmények nagysága, teremtmények semmi volta —, mégsem volt ő más, nem lehetett más, mint az őt teremtő gondolat tükre, és ahhoz, hogy azzal újból egy legyen, a gondolat tükrét le kellett vetnie, a lefoszlott időbe ezért kellett visszanéznie mégis és mégsem tudásának magva hiába volt az áttetsző kristály: többek vagyunk, mint neveink pártája, többek, mint egyetlen nevünket rejtő porzó pecsétje az áttetsző bizonyosság a többről, a nem mondhatóról, túl a néven -, bizonyos volt a pecsét emez arca is, semmiből semmibe nyíló neveinek a kialvás előtt még egyszer és utoljára fel kell lobbanniok lángoló tükörben — és soha többé felébe szakított lénye a vakkapu és az olajkép között a jégfalról visszacsapódé maradék lehelet tükrében, leheletének elpárolgó tavában alakjainak tüneményét, homályba simuló kontúrjait kereste. Erről vallott tudatom változása, amelyből, mihelyt a kép tojásdaddá alakult, kitörölt minden emléket, amint kezeit kissé széttárva, majd kosárformán ölében összecsukva, tojáshéj ölében a világító tojásokat óva, kérő, könyörgő sugarait küldte felém, aki, ha testmelegét el is vesztettem, még nem váltam el tőle annyira, hogy amikor kezét először felém nyújtotta ne rettentem volna vissza a megjelenésétől leválaszt- hatatlan határ vonzásától, homályától, fenyegetésétől, akárha a zuhogó eső- függöny takarta, ellipszissé nyújtózott temetőkapu oszlopának prizmája nyílna meg ismét, hogy magába szívjon. Az alkonyi szobát hasító villámzöld elől a hátsó kamrába menekültem, kint, az ablak előtt pajtásaim hancúroztak, nevemet kiáltozták, - hol vagy, gyere már! - és én az árnyak rétegeit rázva le magamról futottam közéjük, fürgén szaladtam az élősövény bokraiba gurult labda után, minden dobásom talált, minden dobást elfogtam, magam is gumilabdaként pattantam, perdültem, szilaj kuijongatásom túlharsogta a játszótársakét s valahány kiáltás, kacagás, mind azt mondta: igen, közétek, az élők közé tartozom, - a vacsora azonban sehogy se csúszott le torkomon, máskor kedves eledelemet a dióslaskát ímmel-ámmal csipegettem, anyám csodálkozott is: — ejnye kislányom, ennyi ugrabugrálás után hol marad az étvágy? - de nekem másra, mint hogy a falról rámnéző kép elől szemhéjam alá rejtőzzem, nem volt gondom, így rejtezkedtem, bújkáltam napokig, hetekig kalandos olvasmányba, féktelen játékba, durcás szeszélybe, makacs hallgatásba,mindenkit elképesztő oktalanul kitörő kacagásba, ha mereven a levesbe néztem, még a tányér aljába is bele lehetett bújni, mindaddig, míg a nyárdélután izzó vörösébe távolból, nagyon távolból és nagyon magasból az északkeletről, a messze holnemvoltba szaladt szülőföld felől, a vén hegyek nagy utat járt, kör876
