Életünk, 1995 (33. évfolyam, 1-12. szám)

1995 / 12. szám - Kemény Katalin: Sztélé nagyanyámnak

csak nevének angyala, változó neveinek egyetlen angyala, a törvény angyala lobogott felette változatlan madarak költözésének úrnője tette a törvényt - két karját szél­be merítette, láthatáron messze túl ívelt a karháromszög két villája, ingvál- lából a madarak kiröppentek, elbocsájtotta őket, távolba futó hosszú ujjakkal utat szelt nekik, a delta két ágát be nem zárta, törvényük áramán szálljanak szabadon, szabad úton térjenek vissza, széttárt karjait rezdülés nélkül kitar­totta, még az övén függő kulcsok sem csendültek, széttárt karjai háromszögé­ben megfért a teljes esztendő, s még azon túl is maradt egy meghitt rejtek, hogy a lelkek a hónapok, az ünnepfordulók, a hétköznapok sebei elől régmúlt és eljövendő évek történéseinek kiapadt és soha fel nem fakadó kútjában hű­sítsék homlokukat, rezdülés nélkül tartotta, mígcsak pályájára nem futott az esztendő, mígcsak tágult az alvadó vér fekete sebe, míg a fák belevetették a folyamba levélkagylóikat, s szétválaszthatatlanul nem vegyültek el az Ara­nyos-parti kagylótörmelékbe, míg a szerelem rothadó avarából a hóvirág nem bújtatta ki halványzöld hajtások fészkében az első teremtés, a halál sejtésétől be nem szennyezett gyermekleheletét a madarak szárnya szétnyílt, s mialatt visszatértükre várakozott és történt az esztendő, az övé összecsukódott, már készülődött is érkezésük ünnepére, hétköznapi kontyát megoldotta, s azzal a türkisznefelejcs-berakásos gyöngy­házfésűvel bontogatta, amilyet széles e világon egyedül Orsolya néni játékba­zárjában lehetett kapni a Bethlen Gábor tér és Orbán Balázs utca találkozá­sánál a Felső-Kolozsvári utca sarkán, fésülte az Aranyos-parti fűzfák folyót locskoló lombjainál hosszabbra, s mikor már elég távolba eregette, két va- korcsba fonta, s az eladólány fonatot koszorúban tűzte fejére, szakasztott úgy, amint azt az Áron bácsi őrizte fényképen látni, koronának tűzte fejére, a ko­ronát trónszéknek: az idő tagolatlan üvegsíkján a rászálló madár lobbantja a pillanatot - az örökké várt égi madár, a nem költöző, a költözők felett őrködő - akkor simított egyet szoknyáján, kendője redőit is selyemhullámba szedte, majd eleddig lesütött szemét lágy sóhaj fátylában vetette a ragyogásába zárt kék boltozatra, sóhajára kék kárpit nem hasadt, szárnysuhogás csendet nem csendített, fodorfelhő sem forgatott levegőégre egymással hancurozó, bújócs- kázó, egymásba guruló, egymásban szétfoszló buborékállatkákat, felajánlott trónusa sóvárgás szelíd csillagait szórta szikráit magába rejtő azúr tükörre mire a csiripelő zsibongásra ocsúdott, verebek raktak kócos fészket hajkoszo- rú-trónszékében, ekkor a törvényt megtetézte könyörülettel, és hagyta, rakják le szapora tojásaikat, keltsék ki fiókáikat, még a gyöngyházfésüben maradt hajszálait is odaajándékozta fészekaljának, s cserébe csak azt kérte, ne csap­janak oly éktelen lármát, hisz’ nincs annyi keze, hogy fülét a zene-bona ellen védje, mindössze azt kérte, ne csipkedjék egymást, de a verebek csak jobban karattyoltak, csak jobban sokasodtak, csak jobban tépázták egymást, s az ő 1107

Next

/
Oldalképek
Tartalom