Életünk, 1995 (33. évfolyam, 1-12. szám)
1995 / 12. szám - Kemény Katalin: Sztélé nagyanyámnak
csak nevének angyala, változó neveinek egyetlen angyala, a törvény angyala lobogott felette változatlan madarak költözésének úrnője tette a törvényt - két karját szélbe merítette, láthatáron messze túl ívelt a karháromszög két villája, ingvál- lából a madarak kiröppentek, elbocsájtotta őket, távolba futó hosszú ujjakkal utat szelt nekik, a delta két ágát be nem zárta, törvényük áramán szálljanak szabadon, szabad úton térjenek vissza, széttárt karjait rezdülés nélkül kitartotta, még az övén függő kulcsok sem csendültek, széttárt karjai háromszögében megfért a teljes esztendő, s még azon túl is maradt egy meghitt rejtek, hogy a lelkek a hónapok, az ünnepfordulók, a hétköznapok sebei elől régmúlt és eljövendő évek történéseinek kiapadt és soha fel nem fakadó kútjában hűsítsék homlokukat, rezdülés nélkül tartotta, mígcsak pályájára nem futott az esztendő, mígcsak tágult az alvadó vér fekete sebe, míg a fák belevetették a folyamba levélkagylóikat, s szétválaszthatatlanul nem vegyültek el az Aranyos-parti kagylótörmelékbe, míg a szerelem rothadó avarából a hóvirág nem bújtatta ki halványzöld hajtások fészkében az első teremtés, a halál sejtésétől be nem szennyezett gyermekleheletét a madarak szárnya szétnyílt, s mialatt visszatértükre várakozott és történt az esztendő, az övé összecsukódott, már készülődött is érkezésük ünnepére, hétköznapi kontyát megoldotta, s azzal a türkisznefelejcs-berakásos gyöngyházfésűvel bontogatta, amilyet széles e világon egyedül Orsolya néni játékbazárjában lehetett kapni a Bethlen Gábor tér és Orbán Balázs utca találkozásánál a Felső-Kolozsvári utca sarkán, fésülte az Aranyos-parti fűzfák folyót locskoló lombjainál hosszabbra, s mikor már elég távolba eregette, két va- korcsba fonta, s az eladólány fonatot koszorúban tűzte fejére, szakasztott úgy, amint azt az Áron bácsi őrizte fényképen látni, koronának tűzte fejére, a koronát trónszéknek: az idő tagolatlan üvegsíkján a rászálló madár lobbantja a pillanatot - az örökké várt égi madár, a nem költöző, a költözők felett őrködő - akkor simított egyet szoknyáján, kendője redőit is selyemhullámba szedte, majd eleddig lesütött szemét lágy sóhaj fátylában vetette a ragyogásába zárt kék boltozatra, sóhajára kék kárpit nem hasadt, szárnysuhogás csendet nem csendített, fodorfelhő sem forgatott levegőégre egymással hancurozó, bújócs- kázó, egymásba guruló, egymásban szétfoszló buborékállatkákat, felajánlott trónusa sóvárgás szelíd csillagait szórta szikráit magába rejtő azúr tükörre mire a csiripelő zsibongásra ocsúdott, verebek raktak kócos fészket hajkoszo- rú-trónszékében, ekkor a törvényt megtetézte könyörülettel, és hagyta, rakják le szapora tojásaikat, keltsék ki fiókáikat, még a gyöngyházfésüben maradt hajszálait is odaajándékozta fészekaljának, s cserébe csak azt kérte, ne csapjanak oly éktelen lármát, hisz’ nincs annyi keze, hogy fülét a zene-bona ellen védje, mindössze azt kérte, ne csipkedjék egymást, de a verebek csak jobban karattyoltak, csak jobban sokasodtak, csak jobban tépázták egymást, s az ő 1107
