Életünk, 1995 (33. évfolyam, 1-12. szám)
1995 / 12. szám - Kemény Katalin: Sztélé nagyanyámnak
arcát, fülét is csipkedték, szennyezték, de verébpiszok arcát nem fogta, még köntösének habja is nyomtalanul vetette le azt magáról aztán meggondolta magát, mint aki így szól, verebek nincsenek, mint aki ráeszmél, hogy a világ éhsége tátja rá száját, sebtiben tésztát gyúrt a napokból, a kovászt az égre dobta, keze felvette a fóldidő hervadását, a visszahulló levelek beragyogták a földet most azonban emelte mutatóujját és ha a jégfallejtőről minden alkalommal más és más arca nézett körül és nézett vissza, és nézett reám hol mosolygós otthonosan, mint akinek sejtelme sincs sem a hely változásáról, sem a hely szűntéről, hol meg a szokatlanban a táj nélküli táj néma szelétől borzongva bizonytalan könyörgőn, keze, és kezének lassú, a bizonytalanságtól sem tétova, visszafogott crescendója egyenletesen ívelt fel a magasba, olykor el-elmosódó arcvonásainál - mert az értelem feletti értelmeket mind magába foglalóan - egyértelműbben - intésül felém, ilyenkor, emelkedőben a nem túlságosan hosszú mutatóujj, füstnélküli gyertyaláng lobogva vetette fényét a többi, az ízületeknél és az évgyűrűk kötéseinél bogos ujjra, a dolgos ujjakra, a másodikon a hűség két gyűrűje, az eljegyzési arany, belső peremén a vőlegény bevésett neve: Áron, immár külső peremén is nyilvánvaló írás, és a másik, az ezüstlakodalmi, a hűséget megerősítő ezüst, mert hű volt, hű, nem a sírig, azon messze túl, ej! - mit ér a lélek, ha a sír szájánál hűségtestét levetve belefullad a seholba, mígcsak a hűségből szövött test az arc nélküli hűséggel, a végsővel nem válik eggyé, kötelék nélkül testetlen testté, hűséges, messze a síron túl, akkor is, ha ez a hűség a síron innen minden nap halálmocsárba merítette, ahonnan minden nap új életre virágzott, akkor is, ha ez a hűség életpírját élősdiként sápasz- totta, életnedvét vámpírként szívta, akkor is, ha nap mint nap megújított hűségáldozatának tüzét szurokká köpülték, ha áldozati italának kristálypoharába homok pergett, akkor is, ha áldozatának összegyűjtött mézét nem volt aki ízlelje, és akkor is, ha az életokosok váltig figyelmeztették: vigyázat, az erények gyilokként fordulnak az áldozó ellen, ám, hogyan is érthette volna az okos intelmeket ő, akinek értelmet a nem-okosság ajándékozott, miként is azt, hogy az ébrenlétet és az álmot, az életet és a halált összekötő keresztszál ne a hűség lenne, hogyan is azt, hogy a hűség erény, holott az erényről való elmélkedés sohasem kúszálta gondolatait, s ha valaki, méghozzá szemérmetlenül az ő erényeinek dicséretén buzgólkodott, annak hallatán - ma is csiklandozza fülemet - gyermekértelme tüstént felcsendülő almanevetéssel válaszolt, hányszor elnéztem a fáradhatatlan munkálkodás duzzasztotta ujjaitól finoman elkülönülő gyengéd kézhátán az erek áttetsző kék folyamát és a vékony csuklónál, a cselekvés torkolatánál a hasznos és látható tetteknek határt szabó perecet, a könnyed forgóban eredő izmos és mégis liánlágy, vállába, puha vállkendőjébe olvadó kart, a gyöngyházbőrön a titokzatos, átderengő kék csermelycsíkos térképet, egyszer nem is hagyta nyugtomat a kíváncsiság: — mondd nagyanya, hová futnak kezedből a halványkék patakok? - hová? — s míg elmerengve válaszképp így vissza kérdezett, szeme, idáig alvó tükörtó, 1108
