Életünk, 1995 (33. évfolyam, 1-12. szám)
1995 / 10. szám - Bokányi Péter: Miről szól a mese?
és van másik” — hangzik a Fuccsregény-kötet Az üvegen túl című novellájában; csak a szerzőn múlik, hogy melyiket látja/láttatja, következésképp a történetmondás bármely törekvés ellenére szubjektív, só't öndokumentáló a szerző számára. Itt választható ketté Láng Zsolt prózája. Egyik síkja - a fentebb tárgyalt -hagyományosan értelmezhető epikus réteg középpontjában a szabadulásgondolattal, és ez a réteg az öntőformája (a metaforát Láng Zsolttól tanultuk) a művek másik - ha úgy tetszi lírai - rétegének, annak, ami a szerzőről szól. E két réteget a Fuccsregény-kötetben még tudatosan igyekszik szétválasztani Láng Zsolt; nem kíván a kényszerűnél jobban részt venni a művekben, a cél elsősorban a történetmondás. „Ha egy esemény folyamatát figyeljük,lehetőleg ne mártózzunk meg benne, mert írói súlyunkból veszítünk” - mondja az írom a naplót, írja című, már sokat idézett szövegében. Ahhoz, hogy a mű hiteles maradjon, redukálni kell a szerzői én szerepét, ha lehet ki is kell iktatni a szövegből. Az első kötet novelláiban a szerzői távolságtartásnak több módozata figyelhető meg. A novellák jórészt hagyományos, harmadik szemé- lyű narrációval szólnak, ismétlődő motívumaik, résztörténeteik azonban sejtetik - és ezzel máris megkérdőjelezik az objektivitást -, hogy a szerző személyes életanyagához nyúlnak vissza (pld. Az üvegen túl, Fuccsregény című írások). A kötet „formabontóbb”, merészebb szövegei (Hejes novella, írom a naplót, írja) már előremutatnak beszédmódjukkal a Perényi szabadulása felé, megjelenik a „nyílt” távolságtartás, ami nemegyszer esterházys önreflektív kiszólásokban nyilvánul meg. Ezekben a novellákban jelentkeznek az első markáns hős-alakmások, aszerzői szerepjátéknak, mint objektiváló módszernek jeleként. Az alakmások szerepeltetése aztán már a történetmondást is alakítja (pld. az írom a naplót, írja novellának már a címe előrevetíti a szöveg kettős narrációját: R, a főhős gondolatai énformában szólnak, s ezt „felügyeli” a harmadik személyű elbeszélés). A Fuccsregény-kötetben a szerző tehát még tesz kísérleteket az objektivitás felé („kikérem magamnak a vádakat, miszerint én ő volnék, s célom a rejtőzködés. Mi közöm sincs hozzá! Regényíró sem vagyok, aki hősével együtt, egyként éli át az eseményeket, úgy és azért válva cinkossá...” - írja a Hejes novellában), domináns a történet, ami talán kívülmaradva is elmondható. A Perényi szabadulásában már változik a helyzet. Fontossá válik a szerzői én, az, aki a történetet írja, a történeten, az abban eljátszott szerepeken keresztül szándékozva közelebb jutni a Ki vagyok én? kérdéséhez. „A szerepeket játszó ember, a figura az, akinek a története elmondható. Hogy kicsoda a figurázz nem mondható el” — írja Károlyi Csaba. Itt tehát már megjelenik az elbeszélt történetnek a másod- (vagy elsődleges?) funkciója, elfogadtatik a tény, hogy a szöveg a szerzőről is szól. Talán ettől is a legsikerültebb műve Láng Zsoltnak a Perényi szabadulása: az objektivitásnak a Fuccsregényben még megszenvedett lehetetlensége itt magától értetődővé válik,s a próza korábban elkülönített két rétege összemosódva teszi izgalmassá a - kor- és pályatársaktól egyébként már jól ismert - fragmentális meseszövést. Megváltozik a szerepjátszás funkciója is. Míg korábban a történet érdekében az elbeszélői nézőpontot relativizálta, addig a Perényi szabadulásában az önmegfigyelés eszköze. A Pálcikaember élete pedig már a Fuccsregény-kötettel szemben az ellen957
