Életünk, 1995 (33. évfolyam, 1-12. szám)

1995 / 10. szám - Bokányi Péter: Miről szól a mese?

pont, amíg ott a történet a domináns, addig itt a centrumba a személyiség, az én kerül: „A Pálcikaember ajtót nyitott magán. Az ajtó képzelet szülte pálcikaember volt, akiről,mintha nem kitalált, hanem valós személy volna, történeteket mesélt” - írja Láng Zsolt a kötet első' szövegében.

Borges szól J. W. Donne és az idő című esszéjében az én megismerhetőségének problémájáról: ... ha megismerhető' volna a lelkünk, akkor egy második lélekre volna szükség, hogy megismerhessük az elsó't, aztán egy harmadikra, hogy megismerhessük a másodikat” - idézi a Paul Deussen által számba vett indiai filozófiai rendszerek egyikét; „A megismerő' alany mint olyan nem ismerhető' meg, lévén, hogy akkor egy másik megismerő' alany vizsgálatának lenne a tárgya” - írta Schopenhauer; „Herbart kifejtette azt az érvet, hogy az én nyilvánvalóan végtelen, mert maga az a tény, hogy valaki tud önmagáról, egy másik ént feltételez, mely szintén tud önmagáról, az az én egy újabbat, és így a végtelenségig” - írja Borges.

Ezen az úton tisztázható volna A Pálcikaember életének szerzó'i pozíciója: a narrátor a valahányadik én, aki a megszemélyesült eló'zó' ént figyeli, mintha az „valós személy volna”. Ez a megfigyelt tehát valamely „énszegmens”; a történet fragmentáltsága ilymódon a személyiségre is kiterjed: vetületei, részei írhatók le csupán, „hogy kicsoda a figura az nem mondható el” - ahogyan már idéztük Károlyi Csabát. Ha aztán feltételezzük az énnek e rétegeit, akkor az is feltételezhető' (és erre való a fikció), hogy az egyes énrétegek önálló és egynemű tulajdonságokkal, önálló világgal és létezéssel bírnak. „A Pálcikaember tudta, vagy inkább érezte, létezik egy ismeretlen, megleshetetlen valaki, aki távollétünkben fogkefénket használja, ágyunkba fekszik, kenyerünkből szel, belelapoz könyveinkbe - mi pedig fojtogatva a megszokhatatlan illattól, ugyanakkor megbabonázva is, ülünk asztalunknál, késó' éjszaka, hátunk mögött a falon árnyék tornyosul, és megpróbáljuk legalább azt kideríteni: milyen lehet ő. Milyen lehet a bennünk rejtőző másik, aki álmainkat hagyja maga után” — szól a kötet Alom című szövege.

A célt, ami ezt a kötetet létrehozta úgy hisszük tisztelnünk kell: az én, a „figura” vizsgálatán keresztül közelebb jutni az ember archetípusához, „plato- ni ideájához”, ahhoz a lényeghez, amelynek mindannyian vetületei, „résztörténetei” vagyunk. Gondolkodnunk most már csak azon kellene,hogy mitől változik meg Láng Zsolt műveinek funkciója, mi motiválja a váltást. Úgy hisszük, a szerzőnek bizonyos értelemben szükséges volt a cselekményről lemondania, szabadulnia a szabadulás-témától: ez az epikus keret már telítődött,lévén Hamvas Béla óta számos interpretációja az önálló, autentikus élet-megkötő valóság konfliktusának. Ugyanakkor nem tudni, hogy a cselekmény helyét is átvevő énközpontú próza mennyire továbbépíthető; A Pálcikaember élete inkább tűnik érdekes játéknak, mintsem a próza komoly lehetőségének.

958