Életünk, 1995 (33. évfolyam, 1-12. szám)
1995 / 10. szám - Vasy Géza: Oláh János epikai művei
már csak azért is, mert a másság lényegét a felnőtt amúgy sem képes soha visszaidézni. S a felnőtt tudat természetesen emlékszik vissza azokra az elemekre, amelyek éppen ilyen felnőtté válásával vannak szoros kapcsolatban pro vagy kontra. Ugyanakkor valószínűsíthető, hogy a szerző e regény írása közben magát a regényírást is tanulta. (Módszertanilag hasonló ez a folyamat azzal, amit Déry Tibornál figyelhetünk meg A befejezetlen mondat c. regénynél.) A Közel így egy tanulási folyamatot is rögzít, s innen magyarázható talán leginkább a szerkesztés, az arányosság, a cselekményesség, az elvontság néhány buktatója. A Visszatérés mindezekre már alig ad példát, igaz, ezt az is segíti, hogy a gyermek-hős eljut abba az életkorba, amely- ben kezd kialakulni a majdani felnőtt tuudatvilága, problémaköre, gondolkodás- módja, etikai szemlélete. A mű tudatregény, s mint ilyen, fejlődésregény is. Van egy nagyjából következetes kronologikus rendje a háború végétől 1956 őszéig, tehát a főhős két éves korától nyolcadikos koráig. De van benne egy reflexiós fejlődésregény is, amelynek - a regényben meg nem mutatkozó - ideje a regényírás több esztendeje 1968-tól, s amely párhuzamos nagyjából a kisgyermek fejlődésével. A gyermek eljut addig, hogy vízért menve az utcán majdnem agyonlövik, a véletlen menti meg életét. Eljut a felismeréshez, ami az emlékezőé is: „Meghalni és élni egyformán nehéz”. Nehéz élni, hiszen az ember bármilyen közel hajol is az emlékekhez, önmagához, a világhoz, a kezdethez, a tudathoz, a visszatérés csak feltételes lehet, igazából nincs rá mód. A tudatunk se képes rá, a társadalom se teszi lehetővé. Nincs Éden, nincsen bűnbeesés előtti állapot, s amit esetleg annak vélnénk, az is csak képzeletünkben az. Hiszen ami valamennyire is édeni lehetne, azt ott kell hagyni, azt elveszik, lehetetlenné teszik. Édeniek lehetnének a gyermekkori falusi nyarak a nagyszülőknél, de szeptember mindig véget vet ezeknek. Édeni lehetne a játék, de az erőszak, a többiek rosszasága, gonoszsága rendre szétdúlja a kisvilágot. Micsoda öröm a megfelelő faág kiválasztása, nagy munkával a levágása, megfrigcsálása, s mindez semmibe fordul, amikor a nagyobbak erővel elveszik tőle, s még meg is verik. Elképesztően magányos a regény gyermek-hőse, s aligha vélhető, hogy csupán felnőtt-magányát vetíti vissza. Szociológiailag és lélektanilag is motivált e magány: a túl sokat dolgozó, ám szegény szülők, a testvér-nélküliség, az iskolában a jótanulóság kiváltotta magány, a testi gyengeség vagy ügyetlenség. A főhős mind gyakrabban lesz mások céltáblája: testileg és lelkileg is kudarcok sorozata már az élete, főként a második kötetben, ahol a cselekmény szintjén szinte csakis negatív élmények rögzülnek, egyre radikálisabb egzisztenciális fenyegetést is jelentve. A főbb elemeket sorra véve: tanúja falun egy titkos disznóölésnek, majd egy bőröndnyi hús illegális hazaszállításának fővárosszéli otthonukba. Apja részeg lesz, őt is elveri, majd meg is akarja ölni mérgében. Elveszik a botját, alaposan elverik. Véletlenül fültanúja lesz anyja és egy szomszédasszony beszélgetésének, melyből megtudja, miért nincsen testvére: „Nem köll gyerek, elég bajunk van ané’kü is. Untig ölég ez az egy.” Ráébred a szexualitásra, „paráználkodik”, de nincs ereje meggyónni, s így méltatlanul áldozik. Az iskolában nem tud felelni, megkukul. Később meg az énekórán nem képes énekelni. Ezért orrbaveri az egyik csúfolkodó osztálytársát. Az igazgató ki akarja rúgni az iskolából. Másnap tör ki a forradalom, 941
