Életünk, 1995 (33. évfolyam, 1-12. szám)

1995 / 10. szám - Vasy Géza: Oláh János epikai művei

amelyben majdnem elpusztul. E sok-sok kudarc azonban nem szétmorzsolja a személyiséget, hanem éppen: megformálja. A kietlenséggel számot vetővé, ám a vitorlákat minden nap kioldóvá. Hiszen bár a kudarcok a dominálni látszóak, ott van az első részben a nagyapai kovácsműhely feledhetetlen jelenete, s a segítő kisfiú a nagykalapáccsal. Aztán a rajzolás-festés megérzett- megértett felelőssége. A második részben a botkészítés öröme, a faluszéli erdőben való csatangolás, a természet szépségének felismerése, majd az olvasás, a képzelet működtetésének izgalma. S mindenekelőtt és felett: maga az életben maradás, az életre teremtettség minden kudarc ellenére is. S ennek végső bizonyítékát maga a regény adja, hiszen a visszaemlékező elbeszélő minden kételye ellenére is megalkotja a stilizált gyónást, a regényt, amely semmiképpen nem kudarc.

A Közelben az elvontság-jelképesség került túlsúlyba a tárgyias életanyaggal szemben, a Visszatérésben kiegyensúlyozott volt e két tendencia aránya, a következő regény, Az örült viszont a tárgyias-cselekményes életanyagot tette meg fő regényszervezővé, mintha csak megfogadta volna a Közeit illető bírálatokat az író, holott elsősorban nyilván nem erről van szó. A figyelmes olvasó ugyanis könnyen észreveheti, hogy Az őrült főhőse, Süket Sándor több szempontból is oldalági rokona az előző regénypár vallomástevójének. Az elbeszélő-író szemléletmódja lényegében azonos a korábbival, ám ez az elbeszélő nem alakmása a főszereplőnek, mégha sok szempontból rokonszenvez is vele. Nem önvallomás, hanem nemzedéki vallomás ez a regény, miként Czine Mihály helyesen megállapította, s azon túl is a mindenkori szerencsétlenek, meg- alázottak, életből kiszorulók pusztában szétfoszló segélykiáltásának megörökítése.

így a regényeim valóban nem túl szerencsés, hiszen az egyetemista fiú nem őrült, még pillanatnyi elmezavarról sem beszélhetünk, s bár gyilkossá válik, azt sem Jogos felindultságában” követi el, inkább véletlen balesetről beszélhetünk: dulakodás közben az áldozat a radiátorba veri be a fejét végzetes erővel. Nem őrült a diák, hanem balfácán, felesleges ember, és sem ő maga, sem az elbeszélő nem dönti el egyértelműen, hogy ez alkati dolog-e nála, vagy inkább a kor politikai-közéleti helyzetéből következő kényszeredettség. Az bizonyos, hogy mindkettő szerepet játszik. Szociológiailag nehéz sorsú e fiú. Egy külvárosi odúban húzódik meg nyomorgó nagynénjénél, majd albérletbe költözik, ugyancsak külvárosban, de mintha ezzel kezdetét vehetné valamiféle kiemelkedés.

Véletlenül találkozik gyerekkori iskolatársnójével, kapcsolatuk szilárddá válik, sőt gyerekük is lesz, s a magzatot éppen Sándor kívánta mindenáron megtartani. Inkább félbenhagyja tanulmányait, dolgozni megy. Azonban munkahelyén nem képes alkalmazkodni, s azt is kategorikusan kijelenti, hogy nem, s hogy miért nem lép be a pártba. Tegyük hozzá, hogy a történet a hatvanas évek első felében játszódik (s nem a hetvenesekben, mint némely kiritka vélte), s ebben az időben a KISZ, a párt, a mozgalmi munka még meghatározó volt az érvényesülés szempontjából. Érthetően húzódozik tehát az erkölcsi értékekre kényes, a karrierizmust elítélő főhős mindazoktól, akik inkább csak érvényesülni akarnak. „Érthetetlen” azonban meglehetősen nagyfokú tehetetlensége, enerváltsága, cselekvésképtelensége. Nem lélektanilag, hiszen vannak ilyen emberek, s még az is lehetséges, hogy nagyon mélyről indulva is

942