Életünk, 1995 (33. évfolyam, 1-12. szám)

1995 / 10. szám - Vasy Géza: Oláh János epikai művei

lékezik vagy emlékezni vél, az valóban úgy is volt, hogy ő látta olyannak az adott dolgot, jelenséget, s nem húsz-harminc év távlata módosít, s esetleg éppen másoknak, családtagoknak hajdani emlékei befolyásolják az objektiven rekonstruálhatatlan emlékképeket.

A lélektan szerint az ember általában nem emlékszik vissza 3 és fél éves koránál régebbi időre, másrészt eléggé eltérő jellegű és tudati szintű fejlődési szakaszokat különböztethetünk meg a későbbiek során is. A regényíró ezt elméletileg nyilván pontosan tudta, s úgy gondolom, ennek látványos bizonyítéka, hogy az első rész, a Közel nagyobb fokú töredezettségét a második részben sokkal szembeötlőbb folyamatosság, cselekményesség váltja fel, ez ugyanis pontosan megfelel a kisgyermek- és kisiskoláskor, illetve a korai kamaszkor fejlődési szakaszainak is, ugyanakkor megfelel a felnőtt emlékidézési képességének is. Az is furcsa volna, ha a kisgyermek igen lassan kifejlődő s viszonylagos érvényű időtudatának helyét e regényben az emlékidéző szigorú kronológiája váltaná fel. Lélektanilag hiteles az is, hogy e regényt igazibb időrendbeliség inkább csak a második részben szervezi, bár az első részben is pontosan tudhatjuk,hogy a második világháború utáni években járunk, ez inkább az olvasó művelődéstörténeti ismeretei alapján nyilvánvaló. Ugyanakkor a Közelben megjelenik néhány olyan emlékkép is, amelyeknek a kronológiai helye a Visszatérésben lenne, fordítva viszont ez nem figyelhető meg, s ez is az emlékezés jellegzetes sajátossága.

Természetesen nemcsak a gyermeki időérzékelés lassú bontakozásának tudása hatja át e regényt, nemcsak ez az idő-probléma, hanem sokkal inkább a felnőtté. Egyrészt az emlékezőé: rendre beleütközik az emlékidézés hézagosságába, pontatlanságába. Másrészt az elbeszélő-íróé, akinek szemléletében a lét ugyan a kezdő és a végpont közé van bezárva, de ezen belül az állandó jelen, s ebből következően a lényegi mozdulatlanság számára a meghatározó, így még érthetőbb, hogy gyermek-alakmását a cselekvéskorlátozottság és - képtelenség jellemzi.

S az emlékidézés korlátozottságának törvényszerűségei arra is ráirányítják az elbeszélő figyelmét, hogy maga az elbeszélés is bizonytalansági tényezőktől áthatott és így korlátozott. Kérdéses a megragadhatóság, a tudati, a nyelvi megfogalmazás, ugyanúgy szinte, mint a csecsemő számára az, hogy el képes-e érni egy tárgyat, s ha igen, képes e megragadni s meg is tartani ujjai között. A gondolat és a cselekvés kettősségével lényegében rokon kérdéskör ez, s igen jellemző ez ügyben egy interjúrészlet is, amelyben a kérdés az első írásokra vonatkozik: „Az időpont meghatározásával alighanem azért vagyok bajban, mert a fejben-írás és a papíron való írás összekeverednek az emlékezetemben. A legelső válságélményeimnek egyike is ez volt: a fejben kialakult lázas és sokszínű agyszülemények milyen hideggé és élettelenné dermednek a papíron. Csak igen lassan sejtettem meg valamit a belső írás és a papírra kerülő szöveg közötti hajszálcsövesség összefüggéseiről.” A bírálatok élettelennek, „unalmasnak” éppen a regény tudatleíró részeit tartották, megszerkesz- tetlennek pedig a regényegészbe illeszkedésüket, illetve azt, hogy a gyermeki és a felnőtt tudat nem kellően választódik szét. Van ebben igazság, hiszen a gyermek nem kicsinyített felnőtt, ám ha visszaidézzük, hogy a szerző a „szimbólummá lényegített öntudat regényének” nevezte művét, akkor ezen a szimbolikus síkon másodlagosak lehetnek az emberi tudat fejlődésének ugrásai,

940