Életünk, 1995 (33. évfolyam, 1-12. szám)

1995 / 10. szám - Vasy Géza: Oláh János epikai művei

nőtt visszaemlékező-elbeszélő, mindazt az elbeszélő egy másik „énje”, az írói minél szikárabban, tárgyszerűbben közelíti meg.

Már ebből is következik az elbeszélői én tükörszínjátékszerű több- arcúsága. Szó sincs itt már a szociografikus típusú epika mindentudó elbeszélői nézőpontjáról, az alapszólam a meditáló, a kereső, a bizonytalan elbeszélőé, ha a főhős-alakmás elbeszélőre tekintünk, viszont az író-elbeszélő nemcsak azonosul a felnőtt-visszaemlékező-rekonstruáló-gyónó elbeszélővel, hanem hozzá képest valami többlettudással is rendelkezik, amit a regény első olvasásra túlbonyolítottnak mutatkozó és furcsának tetsző című előhangja, a Közjáték sokoldalúan kifejez. Ez az elbeszélő mintha már túl volna ,jón és rosszon”, mintha már a „semmi ágán” ülne, megterhelve még azzal is, hogy rejtélyessé vált már az is, hogy mi a jó és mi a rossz, alapvetően tehát a létezés értelme a kérdéses. „Elünk, miközben megtörténhet akármi.” - közli már a legelső oldal, s már előtte ott a mottó Ortegától: „Élni annyi, mint különböző lehetőségek között habozni.”. A személyiség helyzete kétséges, eltévedt, elbukik, az emlékek is töredékesek, nincs egész, s „A részletek között a semmi mindent felülmúló közönye fészkel, semmi nincs...”. A vallomástevő- és az író-elbeszélő azonban ugyanazt teheti csak: „Elindulok mégis, naponta kioldom a vitorlákat, kiteszem arcomat a szélnek, és közben közelebb kerülök, egyre közelebb, csak ha messze, előre nézek, célom - talán nincs is ilyen - irányába, akkor érzem úgy, hogy egyre távolodom. (...) Minek hát akkor ez a reménytelen erőlködés, megtudni, hogy mikor, hol tettem, amit tettem, ki vagyok, minek, hiszen ha befolyásolhat valamit - nem valószínű - ez az igyekezet, csak ronthatja esélyemet, ha vihet valahová, csak hátrafelé, a megsemmisüléshez vihet közelebb, vagy azt mondod, ha előre mennék, akkor se várna más?”.

A cselekményesség visszafogottságából következik az is, hogy az epikánkban, sőt egész irodalmunkban oly nagyfokú történetiségközpontúság is csekélyebb szerepet kap itt. Története a személyiség formálódásának van elsősorban, s történetisége is ennek lehetne, de e mű jellegéből következik,hogy elsősorban lét- s nem történetfilozófiai igényű. Olyan létfilozófiai nézőpont mutatkozik meg azonban, amelynek számára nem valamiféle elvont spekuláció következtében válik kérdésessé a lét értelmessége, hanem bemutatott és elemzett történelmi tapasztalatok alapján. Pontosabban: a felidézett életszakaszbeli gyermek történelmies emlékeire rakódik rá az 1956 utáni 12 esztendőnek az elbeszélői szemléletet meghatározó élettapasztalata a regény 1968-as elkezdéséig, s nyilván a további, az egzisztenciális és az írói pálya alakulása szempontjából legalább annyira fontos évek is „beleépültek” az elbeszélő, s azon keresztül a főhős tudatába.

Már az eddig felsorolt, a műből célkitűzésként kielemezhető sajátosságok is szinte megoldhatatlannak mutatkoznak elvileg. S gyakorlatilag sem könnyű a helyzet. A teljeskörű emlékidézés eleve lehetetlen, s még ha csak a lényegeseket próbálnánk újraélni, akkor is abszurdum volna ezt a 2-14 éves életkorra vonatkozóan megtenni. Egy külső folyamatos megfigyelő igen sok dolgot feljegyezhetne a növekvő gyermekről, ám éppen a tudatába nem bújhatna be, s könnyen lehet, hogy éppen a leglényegesebb dolgok maradnának rejtve előtte, bármily kiváló pszichológus is. A felnőtt viszont nem képes folytonosan visszaemlékezni kisgyermekkorára, s az sem biztos, hogy amire em939