Életünk, 1995 (33. évfolyam, 1-12. szám)

1995 / 10. szám - Vasy Géza: Oláh János epikai művei

értékelőiek. Érzékelték ugyanis, hogy profi munkáról, eró'teljes poétikai és nyelvi kidolgozottságú műről van szó, ugyanakkor majdnem olvashatatlannak, tévutakon bolyongónak, nem epikai műnek látták a regényt, s leginkább azt a „felmentést” találták ki, hogy költő munkája ez, azért ilyen. S ezért is váltak felszabadulttá szinte a bírálók, amikor a regény szép prózastílusáról, prózaversszerűségéról szóltak.

Ha ma próbáljuk mérlegre tenni a Közel és a Visszatérés együvé tartozó köteteit, egyértelmű az úttörő, a kísérleti jellegük. Tendenciájában nem magányos törekvésről van szó: a hetvenes évek magyar prózája tudatosan és többféleképpen is törekedett az újszerűségre. Voltak csoportként, irányzatként jelentkező tendenciák, s olyanok is, amelyek a jelentkezés évei során szerveződtek irányzattá. Oláh János kísérlete annyiban magányos, hogy nem csatlakozik sehová azon túl, hogy a Kilencek egyike, ám e csoportot költői törekvések kovácsolták össze, s azon belül sem feltétlenül poétikaiak, amit az is mutat, hogy Oláh János költészete is egészen egyéni arculat az Elérhetetlen föld alkotóinak körén belül is. S epikájának ez a társtalansága is oka lehet a visszhang csekélységének.

Mik is hát e regénykettős legfőbb újszerűségre törekvő elemei? Eléggé hosszú a sor, s elöljáróban le kell szögezni, hogy külön-külön ezek az elemek már többnyire megjelentek vagy megjelenőben voltak epikánkban e regény megírásának időszakában, tehát 1968 után. A leginkább szembeötlő a cselekményesség radikális háttérbe szorulása. Ez azonban nem valamiféle öncélú vagy ötletszerű játék, hanem az írói témaválasztásból és anyagkezelésből következik. Az önvallomás szerint e mű „tulajdonképpen egy stilizált gyónás, de nem önéletrajz. A szimbólummá lényegített öntudat regénye.” A cselekményesség helyébe ezért tolul a reflexió, az irodalmunkban megszokott és sokak szerint túltengő szociografikusság helyébe a belsőre figyelő lélekrajz. S a cselekményszegénység és a tudatra koncentrálás úgy is szervesen utal egymásra, hogy aki gyón, a főhős, az elbeszélő alakmása a létezés egyik fő gondjaként éli meg a cselekvésképtelenséget, a gondolat és a cselekvés közt feszülő nemegyszer drámai távolságot, s a cselekvés kétes, többértékű és többértelmű hatását is. Mindennek különös feszültségét fokozza, hogy a vallomástétel, a gyónás rendre a szubjektumra koncentrál, ennek van természetes hagyománya, Oláh János regényében viszont igen erőteljes az objektivitásra törekvés. A főhős-elbeszélő egyrészt arra tesz kísérletet, hgoy minél pontosabban rögzítse a látható világot, méghozzá nem annak tág horizontját, nagy összefüggéseit, hanem a részleteket, az apró, hétköznapias jeleneteket, történéseket, amelyek emberiek, természetiek, élők és élettelenek egyaránt lehetnek. Ez utóbbi különösen szembeötlő: megnő a tárgyak, a dolgok szerepe, az önmegismeréasnek nemcsak kellékei, hanem formálói is. A megfigyelő állás- és nézőpontja ez, s talán ebben mutatkozik meg legtisztábban az igazán gyermeki. Másrészt a belső világ ábrázolásában is kulcsszerepű az objektivitás: a kintet nem lehet, nem szabad másként szemlélni és megítélni, mint a bentet. Egy szubjektum jelenik meg, „a szimbólummá lényegített öntudat”, de ami a főhősnek, a legelső emlékképektől 14 esztendős koráig tartósan bemutatott életűtján a lehető legszemélyesebben átélt és megszenvedett, s amire a lehető legérzékenyebben és együttérzőbben reflektál, a szétválasztást szinte lehetetlenné is téve a fel938