Életünk, 1995 (33. évfolyam, 1-12. szám)
1995 / 10. szám - Vasy Géza: Oláh János epikai művei
VASY GÉZA Oláh János epikai művei A többműfajú szerzőnek 1977 óta négy prózakötete jelent meg mintegy 1400 oldalnyi terjedelemben, s ehhez hozzájön még mintegy 200 oldalnyi újabb elbeszéléspublikáció lapokban. A közel két évtizedes jelenlét s a mennyiség is már-már életművet sejtet csak ebben a műnemben is, mégis Oláh János neve rendkívül ritkán hangzik el, amikor újabb prózánkról esik szó. Igaz, a költészeti áttekintések sem tüntetik ki figyelmükkel. Munkáinak kritikai visszhangja is árulkodóan beszél minderről. A Közel 1977-78-ban még feltűnően sok kritikát kapott, szám szerint 16-ot, igaz, ebbe belejátszhatott az is, hogy ekkor még szokás volt minél több új prózai műről írni, a pályaindító kötetekről is. A Közel folytatása, a mű második része, a Visszatérés két év múltán már csupán négy orgánumot és kritikust foglalkoztatott, s erre a divat lanyhultán túl még az sem lehet igazán érv, hogy az első rész sokakat elkedvetlenített, mert még az sem írt feltétlenül a Visszatérésről, aki az első részt dicsérte, s az sem, aki reményét fejezte ki, hogy a második részt értelmezi és átvilágítja jobban az elsőt is. Ezek után az egészen más írói módszerű Az őrült c. regény (1983) és Az Örvényes partján c. novellafüzér (1988) mérsékelt fogadtatása nem is volt meglepő, amiként az sem, hogy egy interjúban az alkotó rezignál- tan nyilatkozott a publikációs nehézségek és a kritikai visszhangtalanság tükrében az írói munka értelméről. Való igaz, amit a legtöbb bírálat szóvá tett: a Közel nehéz, a figyelmet maximálisan igénybe vevő olvasmány. A Visszatérés ehhez képest jóval oldottabb, cselekményesebb építkezését viszont már szinte nem is volt kinek rögzítenie - mert talán el sem olvasták. S e két mű valójában egyetlen egész, tehát igazán csak az egész értékelhető. A szétválasztásnak és a kétéves csúsztatással való megjelentetésnek kizárólag kiadói okai voltak, az előbbiek alapján sajnos azt kell megállapítani, hogy ennek következményei eléggé szerencsétlenek lettek. Az a tény azonban, hogy egy regény kétségtelenül nehéz olvasmány, s hogy vitatható megoldásai vagy vitatható eredményű megoldásai is vannak, akármekkora is ezek mértéke, még nem teszi a regényt magát eleve elutasítandóvá. Különösen, ha úttörő jellege kitetszik. 1977 táján azonban ennek a fél-regénynek inkább a torzó, mintsem úttörő voltát érzékelték leginkább. írásban csak Angyal János, a Kilencek antológiáját is szerkesztő nemzedéktárs, valamint Határ Győző voltak egyértelműen elismerőek, tehát ha úgy tetszik, a leginkább „elfogult” jóbarát és a Londonból a „legtárgyilagosabban ítélkezni képes két nemzedékkel idősebb író. A többiek vagy elutasítóak voltak, vagy tanácstalanok, egyrészt-másrészt 937
