Életünk, 1995 (33. évfolyam, 1-12. szám)
1995 / 10. szám - Fábián László: Az örvény középpontja felé
jába. Ez egyúttal azt is jelenti, hogy Wittgenstein hallgatás-parancsát az irodalmi mű kifejezetten kihívásként értelmezheti. Magyarán és röviden: a metafizika - úgy tetszik - a legrafináltabb logikai, nyelvfilozófiai trükkökkel sem iktatható ki gondolkodásunkból, és semmiképpen a kelet-európai regény eszmevilágából. Valahogy úgy van, ahogyan Heidegger gondolja: „Ha tehát a semmire és a létre vonatkozó kérdések területén megtörik az értelem hatalma, akkor ezzel a ’logika’ filozófián belüli uralmának sorsa is eldőlt. A ’logika’ eszméje maga feloldódik az eredendőbb létezés örvénylésében. A tudomány állítólagos józansága és magasabbrendűsége nevetségessé válik, ha nem veszi komolyan a semmit”.9 Értelmezhetnénk úgy is, kissé elhamarkodott a metafizika utáni gondolkodásról értekezni; fölöttébb naiv elképzelés, hogy a gondolkodás egy bizonyos kérdést egyszer s mindekorra lezárt, mivel újabb és újabb aspektusok merülhetnek (merülnek is) föl a megváltozott körülmények között, és akkor kezdődhet majdnem minden elölről. Ha nem így volna, valóban vége lenne a művészetnek, az irodalomnak, a regénynek, hiszen évezredek óta ugyanazok a gondok, témák ismétlődnek, mégis, fölkapjuk fejünket egy újabb megfogalmazásra. Mint már jeleztem, az író a kimondhatatlant (az örvénylést - mondaná Heidegger) fürkészi, ugyanazon titkokat cserkészi be korról korra, és az a fura helyzet áll elő, hogy olykor fölszolgálja a titok nyitját, de a titok is megmarad. A különböző szerzők művei inkább paradigma-ajánlatok, kipróbálásra érdemesnek tetsző vagy éppen nyomban tévutat sejtető ösvények. Vargas Llosa „beszélője” — például - lehetséges, ámbár esélytelenséget sugalló paradigma — parabolisztikus értelmében is. A fragmentált próza a televíziós klippvilág átfordítása, noha életérzés is egyúttal; fóltehetóleg ekvivalens a posztmodern állapottal. Az információ-dömping és a látvány-fétis szőttese - nagy-nagy hézagokkal. Bárhol belekapva olvasható. Nincs állandó olvasata, azt inkább az integráció - azaz: egy külsőség - helyettesíti. Állandó olvasatra amúgy is csökken az igény; az állandóság, aminek egyik megjelenési formája a citálhatóság volt, már a szabadvers térhódításával kétségessé vált. A szabadvers nehezen vagy egyáltalán nem citálható, az olvasás varázsa is kopik. Túlságosan nagy csapás az irodalomra, azt is mondhatnám: a funkcionális analfabetizmus a klipp-demokráciák fejleménye. De akkor mit akar az író? És hogyan akarja? Kinek? Fölöttébb súlyos kérdések; valószínűleg ilyenek lehettek minden korban. Mert - természettesen - az író is bizonyos korban él, tudatában azonban folyvást jelen van (esetleg: tagadásban) az örökkévalóság. Méghozzá nem is az Ewigkeit — elnézést a didaxis miatt -, hanem — ahogyan Schiller használja - az Äonen értelemben. Jelezve azt a tapasztalati és gondolati bizonytalanságot, amely az ember sajátja az idővel kapcsolatban. Hogy ez színtiszta metafizika, Kolakowski tanúsíthatja: „Az időt, mint az emberi tapasztalás szubsztrátu- mát, fogalmi szinten nem tudjuk megragadni, azaz nem tudjuk visszavezetni egyszerűbb kifejezésekre... És minthogy az Abszolutat, akárcsak — vereséget szenvedett, ám élő ellenségét - az időt, nem lehet más fogalmakkal kiíjeezni, a neve, ha van neki egyáltalán: Semmi. Ez pedig azt jelenti, hogy egy Semmi ment meg egy másik semmit a semmiségtől. Ez a horror metaphysicus.”10 Valóban hátborzongató az idő megragadhatatlansága és az ember véges921
