Életünk, 1995 (33. évfolyam, 1-12. szám)
1995 / 10. szám - Fábián László: Az örvény középpontja felé
ségtudata. Szinte mindannyian értjük, érezzük Unamuno riadalmát, amely abból fakad, hogy az idő túlnő rajtunk: nemcsak előttünk létezett, létezni fog utánunk is. „Az a gondolat, hogy meg kell halnom, s az a talány, ami a halál után vár rám, szüntelenül fáj a tudatomnak.”11 Fáj akkor is, ha nem beszélünk róla, az irodalom erről szól. A magam részéről azt hiszem, folyvást erről szól — olykor legföllebb parafrázisokban. Mert létezik a kényszer, a metafizika kényszere - ha tetszik - kimondására. Egyáltalán nem véletlen, hogy Unamuno fóljajdulása után Sénancour-t idézi: „Az ember múlandó. Meglehet; de úgy múljunk el, hogy ellenállunk, és ha a semmi vár is ránk, ne tegyünk úgy, mintha igazságos volna.”.12 Lám a metafizika, amint abszurd hősiességre sarkall. Ez még csak az igazi „horror metaphysicus”! Ismerünk - persze — higgadtabb, kevésbé hisztérikus időfölfogásokat. Az ember kapcsolata az Örökkévalósággal - a vallásban, a lélektani archetípusokban — akár reménykedés is lehet egy végső jutalomban. Ennél is árnyaltabb Teilhard de Chardin paruziája: a szüntelen, a folyamatos teremtés gondolata. Közelítsünk azonban bárhonnét, a késztetést mindig az a sejtés adja, hogy az idő megragadhatatlan. Az idő (pontosabban: időfólfogásunk) korlátáit feszegető műalkotás koket- tálásnak is fölfogható az Örökkévalósággal. Legalább azt az egyenlőségjelet mindenképpen ki óhajtja tenni, ami az Örökkévalóságot és az időtlenséget párba állítja. Mivel az időtlenség a műalkotásé, az alkotó (teremtő) ember képes az örökléthez hasonlatos állapot létrehozására. Ez ugyan meglehetősen nagyvonalú következtetés, ahhoz azonban elégséges, hogy a művészetet kitüntetett emberi tevékenységként, divinális aktusként mutassa föl. Mint annyiszor, ezúttal is az isteni totalitás szem elől tévesztése az önámítás oka; elegendő Scotus Eriugenára gondolni: „... Isten végetlen, és több is mint végtelen, mivel a végtelenek végtelensége; továbbá, hogy Isten egyszerű, és több is mint egyszerű, mivel mindannak, ami egyszerű, az egyszerűsége”.13 Emiatt meggyőzőbbnek látszik az a fogalmazás, hogy az emberi alkotás voltaképpen valamiféle örök múlt, mintah az Örökkévalóság — a gondolat, persze, nonszensz - az idő egyik aspektusát öltötte volna magára. Könnyen belátható tehát, hogy a regény is mindig múlt; múlt A jövő század regénye is, mivel már „megtörtént”, a műben történt meg - irodalmilag, és így járnak a legravaszabb tudományos-fantasztikus regények is. Mark Twain az Egy jenki Arthur király udvarában című regényében voltaképpen múltakat gyúr össze egyetlen, noha képtelennek látszó múlttá. Tapasztalatai az embert a múlt felé irányítják: azt legalább érzékelhetőnek, megragadhatónak véli. Azt is mondhatnánk,, az őt fölöttébb izgató jövőt a múltban próbálja firtatni, és ebben az értelemben a regény alkalmi idő-modell, azaz, virtuális jövő is, amennyiben a modellek a jövőt előlegezhetik (ámbár nem előlegezik valójában) - paradigmaképpen. A regényre vonatkoztatva ez a paradigma úgy működik, hogy újabb és újabb módosulásai állnak elő az újabb és újabb olvasatok szerint. Sőt, ezt szigorúbban kell értenünk, mivel egyazon olvasó is egy-egy olvasatban másként viszonyul az adott paradigmákhoz. A regény mint alkalmi idő-modell a beleélés tág lehetőségeit kínálja azáltal, hogy az olvasóban egy absztrakció konkretizálása megy végbe: a hős kontúrjait - teszem azt - az olvasó tölti ki a múltjával, jelenével, képzelt jövőjével, és ezáltal a történést, a gondolatot is 922
