Életünk, 1995 (33. évfolyam, 1-12. szám)

1995 / 10. szám - Fábián László: Az örvény középpontja felé

mondani az ottani leckéket, arra sokkal inkább, mivel járulunk hozzá a sokszínűséghez, mi az, ami a kultúránkat fölismerhető' értékké teszi. Enyhe ka- jánsággal fogalmazhatnék úgy is, mitől magyar a magyar posztmodem, nyilvánvaló azonban, hogy a válaszok (akárcsak a kérdések) léptéke ennél nagyobb. Tökéletesen világos egyébként az is, hogy abban a kulturális közegben, amit Nyugat-Európa jelent, egyre nagyobb súllyal van jelen Amerika, és ez a tény már ott is identifikációs zavarokat okoz. Elegendő a magyar filmre utalni ahhoz, hogy az amerikanizmus gondjait érzékeltessük. A kérdés - persze - valóságosan úgy hangzik, ahogyan Habermas teszi föl: „Hogyan lehet a mo- dernitás szelleméből megalkotni egy olyan belső ideális formát, amely sem nem csupán utánozza a modernitás történelmi formáit, sem nem pusztán kívülről kényszerítődik rájuk?”7 Csak nagyon csöndesen jegyzem meg, hogy az applikációs kultúra fogalmát már korábban is bevezetésre ajánlottam, pontosan a habermas-i problémát gyanítva benne. Azt - például -, hogy pop artot utánzóit a magyar képzőművészet akkor, amikor még a foltot is megfoltoztuk, nemhogy túlfogyasztásos társadalomról beszélhettünk volna.

Az applikációs kultúrával az a bajom, amit az elnevezés jelez: kívülről tapad rá a másik kultúra testére, az pedig nem képes abszorbeálni. A posztmodern állapotban kizárólag ennek a kultúrának vannak esélyei, ha egyáltalán a kultúrát nem hajítjuk sutba mint idejétmúlt nagy elbezsélést, hiszen csupán annak van (lehet) értéke, ami az információs központokból érkezik, ami - fordíthatom így - központilag ellenőrzött. Ehhez képest a művészet alighanem deviancia.

Viszonylag hosszú és mindenképpen alapos előkészítés vezetett az informatika eluralkodásához. A szellemi, bölcseleti előkészítésről beszélek. Arról, amely olyan nagy jelentőséget tulajdonított a logicistáknak, a különböző nyelvfilozófiáknak, hogy a bölcseletet megtisztítsák a metafizika téveszméitől. Habermas „metafizika utáni gondolkodásnak” nevezi és föltűnően sokat vár tőle: „A tudatfilozófiától a nyelvfilozófiához való átmenet... nemcsak módszertani, hanem tárgybeli előnyöket is hoz magával. Kivezet a metafizikai és an- timetafizikai gondolkodás, azaz idealizmus és materializmus közötti huzavona circulusából, s ráadásul azt a lehetőséget kínálja föl, hogy hozzá lehessen nyúlni a metafizika alapfogalmai közül az egyik megoldatlan problémához: az individualitás kérdéséhez”.8 Mindössze egyetlen kérdést tennék föl: az individualitás esetében miként lehet kiküszöbölni a metafizikát, ha ugyan az ott vetődött föl problémaképpen? Wittgenstein logikájával?

Wittgenstein hallgatást parancsol a kimondhatatlanra. Az irodalom pedig főként a kimondhatatlan kimondásából létezik. Ráadásul a maga módján szorosan kötődik a lélektanhoz, noha nem azonos vele és nem is illusztrációja - éppen az individuum megközelítésében, noha megtörtént már a lélektan száműzetése a filozófiából. Helyébe a struktúravizsgálatok tolakodtak, jóllehet, az emberi végletes leegyszerűsítését hozták — egy szemérmes és megkésett dialektika jegyében. Kelet-Európábán - ámbár némely területeken a strukturalizmus kétségtelenül komoyly eredményeket ért el — átfogó elméletként nem volt esélye: a regény konzervatívabb, polifónikus igényű mintái hagyományokhoz kötötték az újítókat is. A kötődést teljességében a posztmodern sem volt képes oldani. Roman Ingarden, aki kimutatta, hogy az „irodalmi mű... többrétegű képződmény, éppen ezt a polifóniát helyezte vizsgálódásai középpont920