Életünk, 1995 (33. évfolyam, 1-12. szám)
1995 / 10. szám - Fábián László: Az örvény középpontja felé
és ezzel korántsem azt kívánom mondani, hogy nem az irodalmi konstruáltság volna nála a legfontosabb, egyúttal a legnyilvánvalóbb mozzanat. Nálunk már a múlt század írója pontosan tudta, nincs kristálytiszta irodalom, ahogyan a szó etimológiája sugallná, és a költó' így vállalta föladatát: „dalom nehéz koromnak jajszava”. Nos, mikor nincsen nehéz kor? A puha diktatúra idején a magyar irodalmat, egyáltalán: a magyar kultúrát sajátos tudathasadás jellemezte. Egyfelől — szükségképpen — szemben állt a nemzetellenes, a szabadságjogokat korlátozó, a bolsevista plutokráciát óvó diktatúrával, másfelől azonban védelmére is kényszerült, mivel abban a kulturális legitimációban mégiscsak csinos mecenatúrára számíthatott. Ez - úgy tetszik - a legjobb táptalajt nyújthatta volna a steril irodalomhoz, hiszen abban a kívülállás fogalmazhatódott volna meg, ezt a kívülállást mégis alig kereste valamire való író. Vitathatatlanul közrejátszott ebben az is, hogy nagy volt a manipuláció veszélye: a kulturális politika módszereiben fölöttébb kirafinálódott. Kivált a kádárizmus leszálló ágában. Bármilyen különösnek tetszik, ámbár valójában nem az, a rendszerváltoztatás nemcsak művészi, alkotói szerepeket kínált a szellem embereinek, de politikai szerepeket is, amelyek - minden bizonnyal - a demokrácia ihletettségét vették kölcsön. Ezek a szerepek tapintható értékek mentén alakultak ki, mivel azonban politikai érdekek között fogalmazódtak meg, hamarosan kiderült, hogy az értékek hierarchiája is más és más. Egyik oldalon egy hagyományosabb, konzervatív kötődéseket kereső' értékrend kutatta politikai kereteit, a másik oldalon az értékek relativizálása, az érték-anarchia a személyi szabadság manifesztációjaképpen közelített a politikai liberalizmushoz. Már utaltam rá, hogy a posztmodem és a liberalizmus között szellemi rokonság van, sőt, egyféle értelemben a posztmodern a liberalizmus ágense. Elég, ha Rortyt olvassuk, aki a liberális burzsoá demokráciát (annak is amerikai formáját) úgy tekinti a társadalmi fejlődés betetőzésének, ahogyan a marxisták a kommunizmust. Ellentmondás ugyan, de ahogyan az intézményes demokrácia növekedett, úgy tágult a szellemi-érzelmi űr a fölszabadult egyénben. Az elelnállás eszméinek helyét nem tudta új eszmékkel kitölteni, valamiféle receptre várt itt is; az igazi szabadság-modellt nem saját cselekvésében, nem saját gondolkodásában próbálta föllelni. Közreműködtek ebbben a korábbi tiltások, joggal hihette, amit a diktatúra megvont tőle, arra lehet a leginkább szüksége. Ebben az importban bármiféle kulturális „szemét” piaci értékként jelenhetett/jelenhet meg, ha korábban hiánycikk, tiltott áru volt. Arról nem is szólva, hogy honi mellőzések pedig a retro átértékelő hevét erősítették. Eképpen a magyar könyvkiadás lényegében vállalkozói kalanddá silányult; a demokrácia - anyagi föltételek híján - objektiválhatatlan lehetőség. A magyar társadalom jelentékeny része, talán meghatározó hányada, egy vélelmezett Európa-modell szerint alakítja nemcsak céljait, de lét-stratégiáját is. Ez bizonyos értelemben együtt jár a kultúrára mozdító eszmék kikapcsolásával, mivel ezen a területen is szükségszerű megfelelési kényszer diktál. Csakhogy a kultúrában aligha kíváncsi a Nyugat arra, hogy jól tudjuk-e föl919
