Életünk, 1995 (33. évfolyam, 1-12. szám)
1995 / 10. szám - Horváth Tamás: Szuvenír
Tökéletes idill. Csak egyvalami zavar: a büdösség. Jóllehet ez az egyedüli figyelmeztetés álmomban. Ez a kicsinyke disszonancia a menekülés halvány útja az ébrenlét felé. Menekülni! Menekülni innen... De hová, hová, hová... két golyóval a fejemben... a bal szemem helyén hatalmas dudor, az állkapcsom lifeg, lelóg a nyakamba. Szédülés, hányinger. Ha kijutnék is, minek? Hogy elindulhassak a bányarémfesztiválon? Most megint ájulás környékez, akárcsak az elóhb, amikor a bombázásos álomkábulat égés- és porszagából a saját bűzömre eszméltem. Mieló'tt bármi végzetest cselekednél, számolj hétig. Hatnál állj meg, és hallgass az eszedre. A hetesnél pedig hallgass a szívedre. Dang... dang... dang... dang... Mégha párnába fúrnám is a fejem, ha dunna alatt heverészhetnék, akkor is ott dangdangozna a jobb... a bal... hol is van a melyik felem?... se hallanék mást a jobb oldali fülemben, mint a vérpumpám lüktetését. Ez aztán a kilő- hetetlen perpetuum mobile. Még páncéltörő' ágyúval se! Na és? Na és még csak annyit: most értettem meg, miért nem érthettem kisgyerekként, mit is jelent az, hogy „végzetes”. Akkor azt hittem, hogy semmit. Valami színtelen, szagtalan, légnemű hogyishívják a pöttyös bögrémben. Mert a fájdalom, az jujj! Hű, de nagyon is tudtam, hogy milyen: mint amikor felszúrják a fülem. A rettegés is oly közeli volt: dehogyis a bumbus, dehogyis a katonák vagy a bombázások, hanem hogy megint viliódzni fognak álmomban a mindennél iszonyatosabb kockák, háromszögek. S a fáradtság? Gyalog vánszorogtunk ki a megmaradt csomagokkal Gencsapátiba, mert a tönkrezúzott Szombathelyről mindenkit kitelepítettek. Jármű persze semmi, és amikor végre ledőltünk a falusi szobában, úgy éreztem, mindjárt kiszakad combtőből a lábam, mintha egész éjjel harapófogóval nyújtottak volna, hogy reggelre a duplájára nőjek. A borzalom meg pofonegyszerű vicc, amit minden gyerek ismer még ma is Szegeden: meztelen seggel, borotvaélen lecsúszni a Fogadalmi templom tornyából a Dóm térre... Mindez felfogható, felidézhető s egyúttal visszataszító, mint amikor a lekvártól összeragadnak az ember ujjai. Csakhogy éppen ezeket a nagyon is érzékelhető dolgokat, az élet mocskát nyalja le rólunk leghamarabb a szivacsos emlékezet, feltéve, hogy az ember még csak hatéves és egészséges. De a „végzetes”, drága Rózsika néném, a „végzetes” tényleg egészen másmilyen! A vakablaknál is világosabb, hogy az én angyalfejem kicserélhetetlen. Hiába is kotkodácsolnék, rohangálnék, hiába is bújnék be egy másikat keresni a füstölgő romok közé, mert a fejem - ha széttrancsírozva is - a nyakamon ül, a helyén van, mint a független, magyar, demokratikus kormány Nagy Imre utolsó rádióbeszédében. 899
