Életünk, 1995 (33. évfolyam, 1-12. szám)
1995 / 10. szám - Kemény Katalin: Sztélé nagyanyámnak
egyszeribe csak a kapun belül került, Samu komondor nem ugatta meg, nekem meg mézcukrot csúsztatott tenyerembe,- hívd csak szépen ide nagyapát, nem árulok én semmit - vittem az üzenetet a kaputól a körtefagödörig, a gödörtől ismét a kapuig, nem is egyszer, nem is kétszer, a fogatlan szájban csak a pipa hallhatta a dörmögést, - majd én úgy elküldöm, hogy ... te nem értesz ehhez De nem küldte el. Lehet, Áron bá’ megrozsdásodott kedélyrácsain a jövevény szemének kékeszöld sugárzása hatolt át, észrevettem, a kalapjára tűzött fácántoll színjátéka nem egyéb, mint e tekintet visszfénye, lehet, kékeszölden világító hangja, az a hang, egyszer régen, azon a valamikori téli reggelen, idejövet a Koldussikátorban, a Lyukas-híd alatt — a Lyukashíd felett — az a kékeszöld szikra - a hídépítő' szeméből, a hídépítő' hangjából egy pillanatra, Rózsi babával együtt küszködve, akkor ez villant----reánk----valahonnan----a messziből- de Rózsi babám sem volt már itt, hogy mindezt alaposan megbeszélhettük volna----ám azt, amiben pedig bizonyos voltam, ő tudja, hová, meddig vitte a Sóspatak babámat a messzeségbe, talán éppen Áron bácsi jelenléte miatt nem bírtam megkérdezni, még azt sem, hozott-e tőle üzenetet, mentői erősebben szorongattam markomban a mézcukrot, annál erősebben véltem, a jövevény az, aki a bennem kószáló tömérdek kusza kérdésre megfelelne, bátorságomból azonban csak az elhatározásra telt, hogy a talizmánként rejtegetett cukorkát végül bekapjam, de bámulatomra: csalódással és örömmel sávozott üveggömb - kinyílott markomban nem mézcukrot, aranysárga bogyót találtam, fényeset, áttetsző selymest s az az ide-oda szaladgálásban, melengetés- ben úgy látszik öt ujjam irányában öt gerezdre nyílott (hacsak nem ágazott már kezdetben öt felé?), majd nedve hirtelen tenyérvonalaim hajszál árkaiba szivárgott, anélkül, hogy kezemből kifolyt volna, előbb zöldes erek rajzolódtak eleddig soha tüzetesen szemügyre nem vett tenyeremben,majd borvörösre váltott, megnyaltam, inkább kesernyés volt mint édes, inkább fűszeres, mint hűsítő, sem anyám, sem nagyanyám italai közt nem kóstoltam ilyen ízt, ám hirtelen tüzesedni kezdett, nyelvemet marta, tenyeremet égette, s ámbár le akartam dobni, ehelyett még jobban markomba szorítottam, tenyérvonalaim patakját végül gyöngyházszínnel árasztotta, nem lehetett azt onnan többé kitörölni — messziről jött ez a vándor-------------------n emsokára kettesben ültek a verandán, a jövevény a lócán ültében is egyre sudarasodva, mellette Áron bácsi fel-felugrálva is egyre zsugorodva, amaz előbb a kisasszonykát akarta lefesteni, - minek azt, a szülei épp eleget fényképeztetek -, dörmögött emez azután a kertet, amint mondta: örök emlékül -, mire Áron bá’ oly furcsán nevetett, a verandapárkányon a muskátlilevelek vibrálni kezdtek, a szájából kihullani készülő pipát görcsös marokra fogta és hosszan ismételte: örök emlékül, örök emlékül —, mintha nem is ő maga nevetett volna, mintha egy titokban benne töpörödő lény, akit eddig sohse láttam üvöltött volna ki e kacagásból, e sipító, hörgő hahotában derült ki, van még két kampósan görbülő sárga foga, ez lepett meg leginkább, a fácántollszemű férfi hallgatott, várt, hogy a nevetés elüljön------örök emlékül-------mígnem a hang visszasüppedt rekedt medrébe, mígnem belesüppedt a körtefagödörbe. 869
