Életünk, 1995 (33. évfolyam, 1-12. szám)
1995 / 10. szám - Kemény Katalin: Sztélé nagyanyámnak
Még sok mindent beszéltek, alkudoztak is, aztán Áron bá’ foszladozó mellény- zsebéből kivette a zsíros bőrtárcát, sokáig babrált rétegei között, végül olyan mozdulattal, amely egy életen belül meg nem ismételhető,mindenféle cédula közé csúsztatott, selyempapírba csomagolt, megfakult fényképet bontott elő, s az Róza nagyanyámat, a menyasszonyt ábrázolta. A vándorfestő íziben ledobta magáról a zöld zekét, ládikájából sereg csodaszerszám került elő, az összecsukott, kinyitható állvány, olajos csésze, sok festékes tubus, valamennyi más-más színű, nekem legjobban a tarkafoltos paletta tetszett, mögé telepedtem a kisszékre, ebédelni se akartam menni, nehogy varázslatos műveletének bámulatát meg kelljen szakítanom. Még be sem esteledett, a szikár férfi kimosta az ecseteket, összecsukta az állványt, csomagolni kezdett, és amikor az előbotorkáló Áron bácsi, meg a kíváncsian köré sereglett háznép, meg a szomszédok előtt kijelentette: készen van már senki sem ingathatott volna meg hitemben, valóban a világ túlsó végéről érkezett hírnök ő. Valamennyien ott- álltunk, félkörben a kép előtt, kicsit zavartan, kicsit megilletődve milyen szép! - szólalt meg végül valaki bizonytalanul, a kemény szókimondásról nevezetes Adél néni viszont azt állította, hogy sem a fényképre, sem a megboldogultra nem hasonlít, ő csak tudja, hiszen már menyasszony korától fogva ismerte -, én bizony megismerem, - szólt Paraschiva és köténye visszájával törölgette könnyeit, Áron bácsi hallgatott. A festő szeme az alkonyatba burkolózó veerandán villan, s a négyszögletes térben, szemünk látásában a pillanatnál rövidebb kékeszöld cikázás vakít és zár — villámhasadásból égzengés nyílik és nyit: Ő AZ magára kapta a vadászzekét, a fácántollas kalapot (ki ez az idegen ember, nem laknak erre ilyen vállas férfiak) és úgy elillant, szél se hozott többé hírt felőle. Én pedig hol eddig ismeretlen tenyerem völgyébe csodálkoztam, áttetsző, színes íuvalmak szálltak belőle szerteszét, míg öblébe kitörölhetetlen gyöngyházvonalak vésődtek, hol a képre csodálkoztam, mert ott láttam magam előtt a félméternyi széles, valamivel magasabb olajfestményt s rajta a mérhetetlen távolban egy idegen asszonyt —, olyan ismerősét, hogy a rettenettől be kellett húnynom szememet. „Isteni természeted szerint határtalan vagy, de az idők teljében, hogy kedvedet töltsed, a test kötelékeibe burkolóztál s ezáltal a tulajdonságok sokaságát öltötted magadra. Hasonlóságod képmását ezért magunkba véssük, őrizzük, így tisztelünk, így emelkedünk szerető lényedbe mert a kép előtt tanúsított hódolat, - amint azt Basileus tanítja, - annak ősképére visszaszármazik.” (A görögkeleti egyház bójtheti liturgiájából.) Honnan egy vidéki vándorfestő képessége az elhomályosult dagerrotip nyomán, a hajdani modellt sem ismerve, az alakját vesztett eltávozottról, a földi dimenziókat levetett lényről őt nem is két, amint a piktor vélné, de három dimenzióban idézni? a balga festő, ha csak sejtené mi az, ki az, amit ő hol 870
