Életünk, 1995 (33. évfolyam, 1-12. szám)

1995 / 10. szám - Kemény Katalin: Sztélé nagyanyámnak

hársor csengését és a reájuk sugárzó napcsóvát követó' színeváltozásokat, a zenéló' óra még sokáig a tükrös asztalon porosodott, eszembe se jutott csodálkozni,miért nem zümmögi halkan, és pontosan vacsoraidőben a megszokott menüettet, hiszen most, amióta a világ más lett, távoli, színe- és hangjavesz- tett, majdhogynem érzékelhetetlen, a csodálkozást is elnyelte az a feneketlen, az a nemtudnihol lék, de egyszer, félszeg és ügyetlen gyerekmesterkedéssel mögé nyúltam, sorba tekergettem a csavarokat, a kecses táncdal megszólalt, a kristálypoharak színesedni kezdtek, lábam mozdult, táncütem és vérlüktetés egyesült, kezem egy láthatatlan táncosnak nyújtottam fordulóra -, ekkor sötétlett fel a rámmeredő téglalap, a nyitott ajtó, keretében ott állt, talán eleitől fogva,ott állt talán elmozdíthatatlanul örökig göcsös botjára támaszkodva Áron bácsi —, a zenélőóra elhallgatott, kezem, lábam, egész testem az utolsó tánclépés mozdulatába dermedt, — no, csak táncikálj, táncikálj tovább, bátran, motyogta zavartan rekedten, de az óra elhallgatott, én nagyanyám üres karszéke mögé húzódtam, halála után akkor sírtam először.

Az a lék, igen,mostmár látom, a hirtelen kiszáradt körtefa tövében, kétségtelen, az a fekete gödör lehetett, dehogyis mertük volna búvócskabarlangnak használni, még bele se nézni, még közelébe se kerülni -, nemcsak a hangok, a színek, az ízek pillejátékát, ez a lék nyelte el Paraschiva havasigyopár énekét, s nem sokkal azután őt magát is, katrincástól, sajtárostól, együtt a tömérdek álommal, amely reggeleink életkertjét majd annyi tarka pettyel, mókás bukfenccel népesítette, mint nagyanyám estvéli tündérmeséi -,

— nagyanyátok körtefája kiszáradt

dadogta értetlen, nyirkos tekintettel Áron bácsi, s a kiásott gyökér helyén szöges botjával úgy turkálta a porhanyó földet, akárha a válaszoktól egyre távolodó, üvegesedő szeme a göröngyöktől várna a soha kinemmondott, az egyre süppedő kérdésekre választ, kívüle más nem is járt a gyászgödör peremére, csak ő, szakasztott olymódon, amint azelőtt a terebélyes kert széltében- hosszában felébe rothadt almát keresni a fűben, diószüret után elejtett szemet böngészni, s bár semmit sem talált, csak motozott, bökdösött, csak ő, meg a baromfiudvar korhadó lécein kiszabadult aprójószág kapirgált a Róza-körtefa üregében,míg nemsokára az Áron körtefa életnedve is kiszáradt, göcsörtös szárazon a nevét viselő fa alatt találták, s ha a lombj avesztett fa csontváza nem mered magasan a levegőbe, kettejüket meg sem lehetett volna egymástól különböztetni.

Ha azelőtt, az igaziban,a tölgylevélformájú vaskilincshez csak hozzá kellett érni, s már engedelmes szívesen nyílt is a kapu, most, amióta egyre kevesebb félteni való akadt a házban, a kaput szigorúan zárták, s ha idegen tévedt arra, ugyancsak kikérdezték honnan, merre, mijáratban, mielőtt a kulcs csikordult volna, - valami kucséber lehet, menj, mondd neki, nem kell semmi, dohogott Áron bá’ a kapucsengésre és tovább szurkálta szöges botjával a körtefaszakadékot, én már futottam is Samuval versenyezve,- Áron bácsi azt mondta, nem kell semmi ahogy a szikár jövevény még éles vállaival is rámnevetett, hogy s hogy nem

868